2008. november 7., péntek

Vannak dolgok, amiről eddig nem beszéltünk...

Amikor az ember elkezd blogot írni, nagyjából összeáll a fejében a kép, hogy milyen témák lesznek, mi mindenről akar majd írni. Naplószerű beszámoló írása a nyilvánosságnak életem minden egyes rezzenéséről kicsit távol áll tőlem, így maradt az, hogy megosztjuk az otthoniakkal az utazások élményeit, és beavatjuk kicsit az olvasót a kuala lumpuri hétköznapok világába. Akarva-akaratlan voltak azonban témák, amik kimaradtak. Vagy idő nem volt éppen vagy ihlet, és amikor már lett volna, addigra olyan messze volt az élmény, hogy már nem is érdemes írni róla. Itt egy rövid lista azokról, amiről írhattunk volna, de aztán mégsem.

A maláj politikai helyzetről mindenképp érdemes lett volna beszámolni. Na, nem arról, hogy melyik párt mit csinál, mert ennyire azért nem követtük nyomon az eseményeket, hanem a politikai légkörről, ami meghatározza a mindennapokat. Malajziában malájnak jó lenni, kínainak kevésbé, indiainak még kevésbé, orang asli őslakosnak pedig egyáltalán nem. Annak ellenére, hogy Malajziának sikerült egy ázsiai mértékkel egész jó demokráciát összehoznia, messze van még a tökéletestől. Hiába hirdetik lépten-nyomon, hogy az ország ereje a különböző népcsoportok összefogásában rejlik, a rendszer egész berendezkedése mégis a maláj többségnek kedvez. Vállalataik állami támogatást, ingatlanjaikra kedvezményes hitelt kapnak, továbbtanulásnál szintén ők indulnak nyerő pozícióból. A kínaiak és indiaiak a maláj gyerekeknél rendre jobban teljesítenek az alsóbb iskolában, de a faji alapon megszabott kvóta miatt mégis az utóbbiak kerülnek be nagyobb számban az egyetemekre. A tehetősebb kínaiak ezért Ausztráliába küldik tanulni a gyereket. El lehet gondolkodni, hogy ki nyer ezzel a végén. Erős általánosításként elmondhatjuk, hogy a malájok tömegeit az államigazgatás szívja fel, ennél fogva ők jó közel vannak a húsos fazékhoz, és a rokonokat, barátokat és egyéb üzletfeleket is szívesen hozzásegítik a jóhoz. Ezt a hihetetlen méretű bürokráciát legfőképpen a gazdaság gerincét jelentő kínai vállalkozások adófizetéséből tartják fent. Az indiaiak nagy része a társadalom alján tengődve elvégzi a piszkos munkát, az orang aslik pedig kapargatják a megmaradt veteményest, egészen addig, míg újabb területeket el nem vonnak tőlük.Azt viszont elmondhatjuk, hogy ennél rosszabbul is jártak már kisebbségek a világtörténelemben. Ha politikai szinten folynak is csatározások, a különböző népcsoportokból származó átlagemberek jól elvannak egymással, és a 1969-es faji lázadások óta, nem igen történtek atrocitások. "Nyugati" külföldiként az ember általában csak az élet napos oldalával szembesül Malajziában, és felülről szemléli, hogy milyen furcsaságok történnek az országban. Ennek ellenére nem kellemes látni, hogy demokrácia ide vagy oda, az elnyomás azért létezik, sajtószabadság viszont nem nagyon, és ha az ember egy kicsit megkapargatja a felszínt, bizony elég visszás dolgokkal találkozik. Jó lett volna erről egy kicsit részletesebben írni, egyértelműen megérdemelt volna egy teljes bejegyzést. Hát, ez sajnos elmaradt. Mea culpa.
Szingapúr. Szeptember elején egy hétvégére átkocsikáztunk Szingapúrba. Korábban már voltunk ott többször is, de azért most is nagyon vártam ezt az utat, mert Szingapúr tök menő hely. Mindenezek ellenére az út nem sikerült nagyon jól. Szerencsés időzítésnek köszönhetően egy erőteljesebb nátha legjobb napjaira esett a kiruccanás. Már a kocsiban is elég gáz volt, de az ottlétünkkor csúcsosodott ki igazán. Volt még egy pár hely a városból, ami kimaradt korábbról, de mit érdekelt engem, amikor napi több tucat zsebkendőt telefújtam, és csak arra vártam, hogy leülhessek, és megkapjam a meleg teámat, de leginkább visszamehessek végre a szállodába aludni. Ráadásul a szingapúriak ez alkalommal szuper bunkók is voltak, úgyhogy az eddigi kellemes élményeket ez a látogatás egy időre felülírta. A végén viszont találkoztunk egy kicsit bolond szingapúri bácsival Johor Bahruban, a maláj határvárosban, aki az indulásunk előtt elfogyasztott ebéd közben szórakoztatott minket történeteivel, majd búcsúzáskor kiszaladt a motorjához, hozott nekem egy üveg mézet jobbulást kívánva.
Langkawi. A világ összes igazságtalansága közül az a legszörnyebb, hogy erről nem írtunk. Langkawi egy 99 szigetből álló szigetcsoport északnyugaton a thai határ közelében. Régóta szerettünk volna elmenni, és most szeptemberben sikerült végre, aztán annyira jól éreztük magunkat, hogy októberben az ünnepek alatt még egyszer visszamentünk. Igazából eljátszottunk azzal a gondolattal is, hogy minden fennmaradó hétvégét ott töltünk. Ez volt maga a tökéletes nyaralás! Nincs túl sok dolog, amit meg „kell" nézni, de rengeteg olyan apró program van, ami kellően érdekesnek tűnik ahhoz, hogy hajlandó legyél kijönni a 30 fokos vízből, és felpattanni a motorra. Hogy mit lehet ott csinálni? Mindent. Gyönyörű tengerpartok vannak, nagy hegyek, lehet menni kirándulni, tengeri kajakozni, fürdeni vízesésekben, vannak szép rizsföldek dagonyázó vízi bivalyokkal, és amerre a szem ellát, a partvonal tele van pettyingetve apró szigetekkel, amiből párat egy napi program keretében meg is lehet látogatni. Nem jellemző, hogy nyaralás alatt nagyon sok időt töltenénk strandolással, de itt órák mentek el azzal, hogy pancsoltunk a pisimeleg vízben, vagy csak feküdtünk kint a parton a fehér homokban akkurátusan kimérve, hogy a nagyobb hullámok még pont elérjenek, de a kisebbek ne csapjanak folyamatosan képen. Amikor egyik este a vízben úszkálva néztük a rózsaszínes, narancssárgás lilás naplementébe öltözött környező szigeteket egyenesen utáltuk magunkat, mert ilyen jót bizony nem érdemel meg senki. Abban a pillanatban irreális hülyeségnek tűnt, hogy visszamenjünk az esős Kuala Lumpurba, vagy ne adj' isten Európába.
Vannak még továbbá soha meg nem született bejegyzések, azokról a helyekről, ahova sajnos nem sikerült eljutni.

Taman Negarába, a legnagyobb maláj nemzeti parkba folyamatosan terveztük, hogy egyszer majd elmegyünk. Egy hétvégébe sajnos nem fért volna bele, annyira pedig úgy tűnik nem volt vonzó az ötlet, hogy hosszabb időt rászánjunk. Őserdőben sokszor jártunk, ugyan hivatalosan egyik sem számított nagyon érintetlennek, de nekünk már az is elég vadnak tűnt. Mindenesetre azért szavazódott le mindig az út, mert rovarokon, piócákon, kígyókon, békákon, madarakon kívül más állattal ilyen rövid idő alatt nem nagyon lehet találkozni. Ha szerencsések vagyunk, esetleg összefuthatunk pár varánusszal meg majommal, de azt vidéken akár az autóutak szélén is láthatunk.

Maláj Borneón lévő Mount Kinabalu hegy szintén régóta fent volt a listán. Az október eleji 5 napos ünnep alatt akartunk elmenni, csak azzal nem számoltunk, hogy ilyenkor a fél ország nekiindul, és hazautazik a családhoz, ennek megfelelően a repülőjegyek árai is az egekbe kúsznak. Hiába ez az egyik legkönnyebben megmászható 4000 m feletti hegy, és klassz lett volna, ha elmondhatnánk, hogy megcsináltuk, inkább spúrok voltunk, és kényelmesek, úgyhogy helyette visszamentünk Langkawira áztatni még egy kicsit magunkat. Annyi előny mindenképp származott a tervből, hogy egy hónappal korábban elkezdtünk edzeni, hogy egy kicsit javítsunk a kondíciónkon a hegymászáshoz, és ez azóta is megmaradt. Bár nem a régi lelkesedéssel, de most is eljárogatunk futni.