Hurrá! Hurrá! Fent vannak az indonéz képek!!!

Nemhiába a sok álmatlan éjszaka és feszült várakozás. Türelmetek meghozta gyümölcsét, és íme, a Balin készült képek is felkerültek a többi kaland vizuális dokumentációja közé.

http://picasaweb.google.com/malajturne/Bali#

Péter unalmában geotagelte a képek egy részét, így a különösen perverz érdeklődésűek a térképen is megnézhetik, hogy pontosan hol készültek a fotók.

http://picasaweb.google.com/malajturne/Bali/photo#map

Kelet gyöngyszeme

Nemrégiben eljutottunk Penangra, azaz Kelet gyöngyszemére, ahogy a turista kiadványok szerzői hívják a szigetet. Pár évszázaddal korábban ugyan még „Fehér ember sírhelyeként” emlegették a helyet, mivel rengeteg gyarmatosító kapott itt maláriát, de manapság már ennél jóval kellemesebb képzettársításokkal próbálják idecsalogatni a turistákat valamint az olcsó és kellemes éghajlatú országban letelepedni kívánó gazdag nyugdíjasokat. Kicsit össze vagyunk zavarodva a maláj turizmussal kapcsolatban. Lehet, hogy bennünk van a hiba, de eddig nagyon kevés igazán érdekes/szép helyen voltunk itt, és gyöngyszem ide vagy oda, Penang sem tartozott ezek közé. Azonban annak ellenére, hogy turisztikai szempontból nem egy nagy szám, azt meg kell hagyni, hogy nagyon kellemes hangulata van, és szuper lehet itt élni.

Penang igazán különleges hely Malajzián belül. Kiemelkedően gazdag történelmi öröksége van (a kiemelkedő jelző itt persze relatív, a főváros, Georgetown történelmi központja nagyjából akkora, mint a szentendrei óváros). Malajziában itt láttunk először olyat, hogy meghagytak volna több utcát is magába foglaló egybefüggő régi városrészt, ami egyébként tényleg nagyon jól néz ki a régi gyarmati kori házakkal. Bár a jó alap esetenként még kevés ahhoz, hogy megfelelően értékelhesd is. A műemlék házakat nem nagyon gondozzák, és az utcák nagy részében akkora forgalom van, hogy a turista jobban teszi, ha nem a házak homlokzatát nézi, hanem inkább a motorosokat, hogy el ne üssék.

A másik érdekessége a helynek az, hogy ez az egyedüli maláj állam, ahol a malájok kisebbségben vannak. A sziget a Melacca-szoroson átmenő kereskedelemből lett naggyá az angolok uralma alatt. Majd miután Malajzia elnyerte függetlenségét, az idők során betelepült kínai és indiai bevándorlók remek kereskedelmi érzékének köszönhetően az ország egyik legjelentősebb gazdasági központjává vált. Ha az állam lakosságának majdnem felét kitevő kínai lakossághoz hozzáadjuk a nagyjából 10%-os indiai, és a 6-7%-os főleg nyugati nyugdíjasokból álló fehér népességet, akkor már alapban nagyon egyedi keveredést kapunk. Főleg, ha még figyelembe vesszük azt az egész Malajziában megfigyelhető tendenciát, hogy a kínai lakosság főleg városokban lakik, a malájok pedig jobban szeretik a vidéki életet. Szumma szummárum a Georgetownban alig lehet malájokat látni. A városban egyszerre keveredik a kínai, európai és indiai kultúra, és ez az egész helynek idegen, nagyon nem maláj hangulatot kölcsönöz. Ami a mi esetünkben azt jelenti, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Ha választani kéne a maláj városok közül, hogy hol szeretnék legjobban letelepedni, egyértelműen erre a szigetre esne a választásom, de megkockáztatom, hogy talán Georgetown volt a legélhetőbb város, amit eddig egész Ázsiában láttam. Ugyan az elviekben érdekesnek meghirdetett látnivalók annyira azért nem érdekesek, a sziget „hétköznapi” része nagyon is vonzó. Gyönyörű fasorok szegélyezik az utakat, itt-ott eszméletlen grandiózus villákat lehet látni, de az átlag kertesházas rész is egész kellemesnek tűnt, kifelé a városból pedig a tengerpart mentén közepesen lepukkant lakótelepek és csilli-villi új toronyházak váltogatták egymást. A városon kívül ott a tengerpart, a sziget belsejében pedig a hegyek. Ez az a hely, ahol megteheted, hogy munka után hazamész, eldöntöd, hogy kínait, indiait vagy malájt vacsorázzál, aztán még lemész a partra tollasozni vagy bámulni a naplementét és a rákokat hajkurászó macskákat. Nem csoda, hogy Georgetownt évek óta az egyik legélhetőbb ázsiai városnak szavazzák meg.

Dining 'n shopping

Ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak. Mi is efféleképpen cselekedtünk, és ezt a hétvégét jó maláj módjára plázázással és kajálással töltöttük. Már lassan kipipáljuk szűkebb és kicsit tágabb környezetük összes nagy nevezetességét, így most inkább csak itt maradtunk a városban henyélni. Kuala Lumpur elég fiatal város, csupa modern épülettel, és nem igazán lehet beszélni az Európában megszokott városközpontról. Az emberek itt nem sétálgatnak csak úgy az utcán, hanem haladnak A pontból B pontba. Andalgásra ott a pláza, ahol kellemes az idő, és egy fedél alatt lehet vásárolgatni, enni és szórakozni. Eszméletlen mennyiségű bevásárlóközpont van, és ezek szinte kivétel nélkül dugig vannak emberekkel. Egy sima szombat délután itt úgy néz, mint nálunk a Westend karácsony előtt egy nappal

Tekintve, hogy szinte minden esténket Kuala Lumpur valamelyik plázájában töltjük vacsora után koslatva, hihetetlen szakértői lettünk az itteni fogyasztói kultúrának. Azt meg lehet állapítani, hogy a malájok ebben mindenképp a magyarok előtt járnak. A vásárlás és étterembe járás itt az egyik legfőbb nemzeti szórakozás - már persze annak, aki ezt megengedheti magának, bár még a szegényebbje is vígan ücsörög esténként valamelyik food courtban, vagy megy el a szinte kizárólag helyiek által látogatott olcsóbb bevásárlóközpontokba. Az biztos, hogy ha egy maláj egy kellemes szombat délutánra vágyik, akkor előbb viszi az egyik plázába az útja, mint a parkba biciklizni. Kínálat van bőven, a fent említett piaci forgataghoz hasonló bevásárlóközpontoktól kezdve a szentélyszerű luxusplázákig minden megtalálható a fővárosban. Az árukínálat mindenképp nagyobb, mint otthon, és az is hasonlóképpen vegyes képet fest. Ugyanúgy megtalálhatók az olasz és francia nevű gagyi helyi márkák - amiknek annyi közük van Milánóhoz vagy Párizshoz, mint a dzsenyuin italian Alfio Raldonak - mint a legelegánsabb designer cuccok. Az összes nagy világmárka képviselteti itt magát. Tulajdonképpen túracuccot leszámítva mindent lehet itt kapni. Legalábbis azon kívül nem volt még olyan dolog, amit kerestünk volna, és nem volt.

Elektronikai cikkek esetében sem kell a MediaMarkt kínálatára szorítkozni. Aki kicsit exluzívabb környezetet szeretne, az vásárolhat a drága plázákban lévő drága márkaboltokban, aki viszont előnyben létesíti a nagy választékot és kedvező árakat, az elbandukolhat a Low Yet plázába, ahol 6 emeleten keresztül csak elektronikai cikkeket lehet kapni a létező legjobb árakon az országban. Azt mondják, hogy Szingapúrban és Hong Kongban érdemes elektronikai cucokat venni, de szerintem ez már csak inkább a történelem. Két hete hétvégén átmentünk Szingapúrba, és szerettünk volna egy kis zsebrevágható fényképezőgépet venni. Órákon keresztül mentünk egyik boltból a másikba, de végül üres kézzel távoztunk. Nem meglepő módon Tokióban sokkal olcsóbbak voltak a gépek (mi ott persze nem vettünk semmit, mert az útikönyv szerint Szingapúr olcsóbb. Grrr…), sok esetben viszont még Kuala Lumpurban is jobb árak vannak. Ennyit a mítoszokról. Ráadásul a szingapúri boltosoknál tirpákabb fajta a földön nem létezik. Az egy dolog, hogy nem köszön előre, de sok esetben még vissza sem köszön, ha kérdezel valamit, mélységes fájdalommal az arcán válaszol, ha akarsz valamit venni, unott pofával leveszi a polcról, de ennél többre nem lehet számítani tőlük. Ezt leszámítva Szingapúr valószínű még mindig Kuala Lumpur előtt van választékban, de árakban úgy tűnik már rég fej-fej mellett haladnak.

De térjünk vissza Kuala Lumpurhoz. Ahhoz képest, hogy a Gucci meg Louis Vuitton féle méregdrága világmárkáknak max. egy üzlete van Budapesten, itt egymást érik az exkluzívabbnál exkluzívabb üzletek az elegáns bevásárlóközpontokban. Belegondolva, hogy Malajzia gazdaságilag azért mégiscsak Magyarország mögött van, felmerül a kérdés, hogy milyen célcsoportnak szánják ezeket az üzleteket. Úgy tűnik, hogy maláj boltosok kedvenc vásárlói nem igazán a maláj felső tízezer köréből kerülnek ki, nem is a tehetős nyugat-európai, amerikai és ausztrál turisták, hanem inkább az öböl menti arab országokból érkező tömegek, akik nyáron úgy rajzanak Kuala Lumpurban, mint a legyek. Az elviselhetetlen otthoni hőség elől az arabok Malajzia balzsamos 30 fok körüli klímájába menekülnek, ahol muzulmán ország révén egészen otthon érezhetik magukat, és kedvükre szórhatják a pénzt. Az elegáns szállodák dugig vannak velük, ugyanígy a bevásárlóközpontok, ahol míg apu a gyerekeket próbálja terelgetni, a nagy fekete lepedőbe öltözött anyuci hatalmas szatyrokkal megrakottan szaladgál Cartier és Armani között.

Most, hogy elkezdődött a Ramadán egészen eltűntek az arabok. Persze lehet, hogy csak a megváltozott életvitelünk miatt nem találkozunk velük. Mivel egy egész hónapon keresztül napkeltétől napnyugtáig nem ehetnek, nyomikáim reggel 3 és 6 között reggelizhetnek lent. Ebből mi csak annyit látunk, hogy üdítően kevés ember van reggelinél, és nem kell vadászni az üres asztalokra. Bár mivel még a plázákból is elfogytak, gyanítom, hogy az igazság inkább az, hogy a nagyja hazament. Annyira azért csak nem kell önmegtartóztató életet élni, hogy még csak nem is vásárolhatnak…

Hurrá! Hurrá! Fent vannak a japán képek!!!

Japánban készült képeinket itt lehet megtekinteni:
http://picasaweb.google.com/malajturne/JapN#

Nemsokára toljuk a Balin készítetteket is. Addig is a főkönyvtárban lehet csemegézni a korábbi hétvégi kiruccanásaink képeiből (gyengébbek kedvéért: http://picasaweb.google.com/malajturne).

Szóval mit is csináltunk Balin?

Az előző beszámolókból nem nagyon derül ki, hogy hogy is töltöttük ezt a két és fél hetet, pedig repkedtek a kérdések, hogy milyen volt? mit csináltunk? miket láttunk? Itt a válasz: kirándultunk a rizsföldek mentén, fényképezkedtünk vízesések alatt, felmásztunk két vulkánra, gyönyörű korallzátonyoknál és hajóroncsoknál búvárkodtunk, balinéz táncelőadásokra mentünk, úsztunk delfinekkel, megmásztunk 1700 lépcsőt, hogy feljussunk egy szent hegyre, szabadon engedtünk egy kisteknőst, megnéztünk egy csomó templomot, rengeteget kocsikáztunk és folyamatosan ki-bepakoltunk a hátizsákunkba.

Első napokban azonban még a medence melletti nyugágyakig sem volt kedvünk elkalandozni, inkább az elsötétített szobában átadtuk magunkat a tökéletes semmittevés és az ingyenes szélessávú internet örömeinek. Harmadik estére viszont már nem volt szabad szoba a hotelben, így kénytelenek voltunk nekiindulni, és aztán meg sem álltunk két hétig.

Szállást nem foglaltunk előre, mert szerettünk volna rugalmasak maradni, és nem elkövetni a szokásos hibát, hogy előre lefoglalunk mindent, aztán olyan helyeken maradunk egy csomót, ami annyira nem is tetszik, és nem marad elég időnk ott, ahol meg nagyon szeretnénk maradni. Az augusztusi csúcsszezonban ez azért annyira nem volt egyszerű. Nagyon sok helyen csak egy éjszakára tudtunk szállást foglalni, aztán másnap lehetett pakolni és új szállást keresni. 18 nap alatt 10 szálláshelyen aludtunk, ami azért – valljuk be - nem hangzik olyan nagyon jól. De leszámítva a kellemetlenségeket, hogy sosem tudunk rendesen kipakolni, mert másnap vagy maximum harmadnap úgyis megy minden vissza a zsákba, és persze, hogy minden új városban azzal megy el egy óránk, hogy szállást keresgélünk, egész sok jó is származott ebből. Olyan szállásokra is mentünk, amiket internet vagy útikönyv alapján nem biztos, hogy kiválasztottunk volna, de utólag nagyon boldogok voltunk ott. „Nászúton vagyunk” jeligére két napot töltöttünk egy olyan villában, ahol saját medencénk volt, és egy gyönyörű folyóvölgyre láttunk rá. Odakanyarodtunk autóval mondván, hogy egy próbát megér, és végül sikerült az árat a felére lealkudni, pedig az internetes ár alapján eszembe nem jutott volna, hogy itt fogunk megszállni.

Északon pedig tök véletlen sikerült egy olyan szállást találnunk, ami egyben állatkert és delfinárium is volt. Így naponta többször is elcsoszoghattunk a medencéjükhöz nézegetni őket, út közben pedig szedtünk virágokat, hogy beadjuk a szomszédos kifutóban lakó őzeknek. Szálloda saját delfinekkel, azért nem rossz! Itt került sor az ominózus delfinekkel együtt való úszásra, ami élménynek mindenképp nagy élmény volt, de azért nem egészen olyan, mint amilyenre számítottunk. A nagy medencében 2 fiatal hím delfin volt, akik kicsit túlságosan örültek az embereknek, főleg a női társaságnak. Pár perc közös lubickolás után, teljesen túlpörögtek a srácok, és olyan hevesen ugráltak, meg döfködtek az orrukkal, hogy ki kellett minket húzni a vízből. Ezt egy párszor megismételtük, de a lelkesedésük nem hagyott alább. Ha az életben még egyszer lehetőség adódna erre, ilyen kalandhoz legközelebb inkább idős delfinhölgyek társaságát keresném.

Utolsó hetünket vulkánok és halak között próbáltuk igazságosan megosztani. Az északi-nyugaton lévő tengeri nemzeti parkba végül nem mentünk el, hanem helyette a szálláshelyünk közelében lévő zátonyoknál búvárkodtunk. Ez volt az első közös merülésünk, és szerencsére teljesen ideálisak voltak a körülmények ahhoz, hogy nagyon jól érezzük magunkat. A tenger nagyon nyugis volt, csak ketten voltunk egy instruktorral, és rajtunk kívül nem is voltak más búvárok a zátonyon. A korall egész szép volt, láttunk pár mókás halat, de a legjobb az az óriási halraj volt, ami első látásra inkább valami óriási gomba alakú sziklának tűnt. Aztán közelebb úszva kiderült, hogy ez valójában egy több száz (ezer?) halból álló tölcsér. Olyan hihetetlen volt, hogy ezt tényleg élőben látom, és nem otthon a karosszékben ülve bámulom a National Geographicon.

Pár nap múlva a sziget túlvégén ismét merültünk egy elsüllyedt amerikai hadihajónál. A roncsnak egész kalandos története van: a második világháborúban kilőtték a japánok, de még sikerült eljutnia Bali partjaihoz, ahol kimentették a szállítmányát, lebontották az összes mozdítható dolgot róla, majd magára hagyták a parton. Az életútja azonban itt még nem ért véget, ugyanis 1963-ban, amikor kitört a Gunung Anung vulkán, a láva az egész roncsot betolta a tengerbe, ahol is megkezdődött fényes karrierje korallzátonyként. Az évek során úgy belepte a korall, hogy hajó formáját már fel sem lehet ismerni. Sikerült ott is összeakadnunk egy nagy halrajjal, bár állítólag még csak annyira szerencsések sem voltunk, mert szinte mindig ott vannak.
Bali ezen része nagyon száraz, földművelést nem nagyon láttunk. A sótermelésen kívül alig akad más megélhetési forrása a helyieknek, így a turizmus fellendülésének érthető okokból nagyon örülnek, és próbálnak minden lehetőséget kihasználni, hogy munkát kapjanak. Balin kívül sehol sem láttam még olyat, ahol nem magadnak kéne cipelned a búvárcuccaidat, hanem külön hordáraid vannak. A legzavarbaejtőbb, hogy ezek a hordárok nők. Míg én egyáltalán annak is örülök, ha elbírom a saját cuccomat, ezek a nők 2-3 palackot is egyensúlyoznak a fejükön, és boldogok, hogy van munkájuk.
Pár nappal később nekivágtunk egy szent hegy megmászásának, aminek a tetejére 1700 lépcsőfok vezet fel. Nem sok esélyt adtunk annak, hogy dögmelegben tényleg fel fogunk jutni a csúcsra, de végül sikerült viszonylag fájdalommentesen megmásznunk. Elhasználtunk pár liter vizet, patakokban folyt rólunk az izzadság, lihegtünk, mint egy kutya, de feljutottunk. Akkor viszont borzasztóan elszégyelltük magunkat, amikor útközben találkoztunk egy lánnyal, aki – nálunk szemmel láthatóan sokkal jobb állapotban - egy 50 kilós cementeszsákot vitt a fején. 50 kilót!!!
A jávai vulkántúra olyan jó volt, hogy végül meggyőztük magunkat, hogy az utolsó napon Balin is elmenjünk megmászni egyet. A Gunung Batur már egy kicsit nehezebb falat volt, mint az előző vulkán, mert ide nem vezet kiépített út. Azért ez sem mondható vészesnek, mert a kocsiúttól csak másfél órát kell gyalogolni a kráter pereméig.
A napkeltét a vulkán tetején kihagytuk, de így is még sötét volt, amikor elindulnunk, mivel érdemes korán felérni, mielőtt a felhők eltakarnák a hegy tetejét. Úgy tűnik, egy kis reggeli kirándulás rendesen elveszi az emberek kedvét a nézelődéstől, mert itt már lényegesen kevesebb turista volt, mint a Bromon. Volt két kis sátor fent, és abban lézengett kb. 20 ember. A hegy tetején aztán a felkelő napban gyönyörködve megreggeliztünk. A vezetőnk hozott tojásokat, amit megfőzött a vulkán repedéseiben, ahonnan jött ki a forró gőz. Csak arra kellett vigyázni, hogy a fent lakó majmok el ne lopják. Bár még náluk is szemtelenebb volt az a két kutya, akik a majmokat megszégyenítő pofátlansággal vadásztak a leeső tojás- és szendvicsdarabokra. Folyamatosan ment a harc a két tábor között egy-egy turistákhoz közeli pozícióért, hol a majmok kergették a kutyákat, hol fordítva.
Visszaindulás előtt volt még két szabad óránk, úgyhogy leraktuk a kocsit a reptéren, és eltaxiztunk Kuta Beachre, hogy lássuk, mit is hagytunk ki. Igazat megvallva sokkal rosszabbra számítottam. Tényleg óriási tömeg van az utcákon, és nekem a nyaralásról alkotott képembe továbbra sem illik bele, hogy egy 2 km-es utat fél óra alatt tegyünk meg a dugóban. Azt azonban meg kell hagyni, hogy ez volt a legjobb tengerpart, amit Balin láttunk. A strand itt egy több kilométeres széles hófehér sáv, liszt finomságú puha homokkal, és még a tömeg is elég jól eloszlik rajta. Az egyetlen gond vele, hogy ez a part lehetne bárhol. Bárhol csak nem Indonéziában. Semennyire nem illett a hangulata az addig látott Balihoz, bár ha lett volna még időnk, szívesen eltöltöttünk volna pár napot ott. Annál is inkább, mert Péter szeretne megtanulni szörfözni, Kuta pedig erről híres. Az utolsó órákban már azt latolgattuk, hogy mikor, hogy tudnánk visszajönni. Végül is Malajziából közel is van, és még csak nem is drága. Esetleg egy hétvégén még visszamehetünk egy gyors szörftanfolyamra, vagy csak ezt a helyet is felírjuk az idemégegyszervisszakelljönni listánkra.