Boldog Karácsonyt!!!

Őrültek ezek

Hanoi egy színes, szagos és legfőképpen nagyon zajos nagyváros. Eszméletlen, hogy milyen élet van az utcákon. Az emberek szinte az utcán élnek, ott esznek, nevelik a gyereket, nézik a tévét, alszanak, készítik a vacsorát, vagy csak ülnek, és bámulják az előttük elhaladó forgatagot. Láttunk egy temetést is: két bádogdoboz készítő műhely között, egy kapualjszerűségben felállított oltár, koszorúkkal, gyászolókkal. A járókelők sétálgattak előtte az utcán, a szomszéd műhelyekben iszonyat zajjal vágták a vasakat, motorosok dudáltak, mint az őrültek, a gyászolók pedig siratóénekeket kántáltak.

Mi csak a régi városrészben voltunk, ami, semmiképp sem nevezhető szépnek (bár volt egy pár szép épület), de mindenképp egy nagy élmény volt. A városban szinte mindenütt árusok meg boltok vannak. Az utcák nagy része valamilyen témakörre szakosodott, és ott csak egy féle dolgot lehet kapni pl. csak cipőket vagy táskákat, de volt olyan utca is, ahol csak ajtókilincseket és csavarokat lehetett kapni, másikban csak oltárokat meg buddhás cuccokat, megint másikban csak bukósisakokat meg motoros felszereléseket. Van egy pár kreatív egyéni vállalkozó is. Például többször láttunk az utcán mérlegest, akik egy szoba mérleggel állnak kint a járdán, ma pedig összefutottuk egy magasságmérővel kombinált mérlegessel is.

Étkezés fronton is elég érdekes a felhozatal. A helyiket kiszolgáló éttermek általában úgy néznek ki, hogy az utcán vagy egy kapualjban felállítanak egy pultot meg gázpalackot, a vendégeknek meg kitesznek műanyag sámlikat, és azok az ölükben esznek. Láttunk ennél minimalistább megoldást is: volt pár árus, akik egy kis kemping gázfőző szerű valamivel és egy darab ici-pici lábossal ültek árulni. Nem tudni, hogy e mögött van-e tényleges kenyérkeresési szándék, vagy csak egyszerűen részt akarnak venni a nagy össznépi mókában. Mi eddig nem voltunk nagyon vakmerők, inkább kifizettünk két-háromszor többet, de azért valami étteremnek látszó helyre ültünk be.

Bár az egész város egy nagy egybefüggő piacnak néz ki, voltunk igazi piacon is. Volt ott is minden, ami szem-szájnak ingere: halak, angolnák, rákok, csigák, kukacok és egyéb érdekes hozzávalók, eszméletlen szagok, és nagy színes kavalkád. Nagyon érdekes volt, de egy nap bőven elég volt ebből. Iszonyatosan kifáradtunk az állandó dudálásba, és ordibálásba.

Közlekedés Vietnámban

Az itteni közlekedés egy olyan jelenség, amire feltétlen külön fejezetet kell szentelni, mert ilyet még soha, sehol nem láttunk.

Kezdjük azzal, hogy annyi motoros van, hogy nem igaz. Rajzanak, mint a legyek. Az utakon nem lehet átkelni normálisan. A jelzőlámpa inkább jelzésértékű, de leginkább az sem. Pirosnál általában csak akkor állnak meg, ha van keresztforgalom. Az úton, ha át akarunk kelni, reménytelen kivárni, hogy majd akkor megyünk, ha nem jön semmi, mert olyan nincs. Mindig jönnek! Amikor egy sáv egy kis időre üres, akkor kell nekiindulni, és szép egyenletes léptekkel (csukott szemmel, imádkozva) haladni a túloldal felé, és a motorosok majd kikerülnek. Nem igazán sikerült ezt még megszokni, én még mindig rettegek minden egyes alkalommal. Ma este is percekig álltunk egy út mellett a zebrán (!), de nem sikerült rászánni magunkat, hogy átmenjünk, úgyhogy egy kicsit inkább előre gyalogoltunk, ahol kettévált az út, hogy csak a fele mennyiségű motorossal kelljen megküzdenünk.
A másik iszonyat, a közlekedési rend teljes hiánya. Nincsenek igazán sávok, kereszteződések; legalábbis nem használják őket. Amerre kedvük és dolguk van, arra mennek. Keresztül a sávokon, menetiránnyal szemben, sokszor kivilágítatlanul vergődnek át az úton. Dudálnak egyfolytában mindenre, ha előzni akarnak azért, ha figyelmeztetni a másikat azért, vagy csak úgy teljesen érthetetlen okokból. Az előzésektől a hajunk égnek állt. A buszos utak során láttunk egy pár olyan cifra helyzetet, hogy nem sokat adtunk volna a sofőr életéért, de nem úgy tűnt, hogy a helyiek ingerküszöbét ezek elérték volna. Mindenesetre nem lett volna meglepő, ha egy pár motorost a szélvédőről kell levakarni.

Hanoi és környéke

Ez már a harmadik napunk Vietnámban. Eddig nagyon jó benyomásaink vannak, nagyon szép helyeken voltunk, kedvesek az emberek, és végre jókat ettünk. Pedig az útikönyvnek sikerült alaposan ránk ijesztenie. Arra számítottunk, hogy az aljas kis vietkongok lépten-nyomon át akarnak majd verni, de ehhez képest eddig zömében csak kedves emberekkel találkoztunk. A szállásunk okés, nem egy elegáns szálloda, de a központban van, rendes, és a recepciósok nagyon segítőkészek. Látszik, hogy nagyon igyekeznek.

Szerda este érkeztünk meg, eddig a városban nem néztünk körül, az majd holnapra marad. Csütörtökön elmentünk négyórás hajótúrára Halong Baybe, ami az egyik legnagyobb turista attrakció: kb. 3000 óriási hegynyi sziklatömb szanaszét elszórva a tengerben. Két napnál kevesebbre nem érdemes oda menni, így ennek megfelelően elég rohanósra sikeredett a mi egynapos túránk. Majdnem 4 órás buszút oda, 4 óra hajókázás és 4 óra vissza. Elég maratoni volt, és nem is nagyon láttuk sokat. Tényleg nagyon szépek voltak a sziklák, de valahogy hiányzott az egésznek a hangulata. Az ember, ha ilyen szépet lát, nem másik 50 hajóval és 200 emberrel együtt akarja ezeket nézni. Csodálatos lett volna, ha mi magunk fedezhetjük fel, de így inkább porszemek voltunk egy óriási gépezetben. Persze most még kevesen is voltak, nyáron gondolom legalább háromszor annyi hajó lehet az öbölben. Ha az ember több napra megy, akkor viszont nagyobb területet lehet bejárni, és gondolom, akkor már sikerül olyan részeket találni, ahol nincsenek más csoportok.

Ma viszont egy nagyon hangulatos helyen voltunk. Hoa Lu-ba, a régi fővárosba mentünk. Megnéztük a régi császári épületet, ami elé pici volt, mert az amerikaiak körülötte mindent lebombáztak, úgyhogy csak egy kisebb épület meg egy nagyon szép kert maradt meg, illetve az sem, mert az épület is az eredeti mása, amit újjáépítettek. Onnan biciklivel továbbindultunk a Tam Coc folyóhoz. Iszonyatosan szép úton mentünk, keresztül a falvakon rizsföldek mentén, és körülöttünk mindenütt ezek a fura formájú hegyek. Ez volt az út legjobb része. Nagyon jó volt, hogy végre magunk fedezhetjük fel a vidéket, és az egész környezet nem a turisták levágására szakosodott, hanem ez tényleg mindig így néz ki, akár jönnek erre turisták akár nem. Jópofa volt, hogy a falvakban, amikor keresztülhajtottunk mindenki köszönt nekünk, és integetett. Mondjuk a túrát elég szűkmarkúan méretezték, úgyhogy csak egy óránk volt a 12km-es útra, és emiatt nem nagyon volt időnk megállni nézelődni, meg csak egyszerűen elvezni a dolgot, hanem folyamatosan loholtunk a csoport után.

Tam Coc-ban várt még ránk egy hajótúra a folyón gyönyörű hegyek között. Kettesével beültettek mindenkit a csoportból egy csónakba, amiben két nő evezett: egy középkorú és egy majdhogynem nagymama korú. Kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat, hogy szerencsétlenek 6 km-t végigeveznek velünk fejenként kb. 200 forintért. De aztán kiderült, hogy a nyomorultaknak ez is egy iszonyatos üzlet, és 15 naponta jöhetnek csak el egyszer evezni (igazán nagy pénzt keresni), egyébként otthon meg a földeken dolgoznak. Persze nem ezért a pár dongért éri meg nekik, hanem azért mert a visszafelé úton előszedik a hajóból a pólókat, hímzéseket stb, és addig néznek szomorú kiskutya szemekkel míg nem veszel tőlük valamit.

Nem igazán sikerült még belőni, hogy mik a normál árak. A helyi valuta a vietnámi dong, kb. 100 dong egy forint. Még egy kicsit szoknom kell a mennyiséghez, hogy többszázezer donggal mászkálunk, és ez valójában semennyire nem sok pénz. Idefelé már a reptéren rögtön dongmilliomosok lettük, amikor kivettünk 2 millió dongot az ATM-ből. 20000 forint :)

Vietnám

Van még két hetünk, mielőtt Bangkokból hazaindulna a repülőnk, így elő kellett állni egy tervvel, hogy hol fogjuk tölteni ezt a majdnem 2 hetes szabadságot. Malajzia kiesett az esős évszak miatt. Indonézia nagy álom, de a karácsonyi-új évi időszakra mindenféle terrorista fenyegetésekről írtak az amerikai és angol külügy utazási oldalai. Gondolom, túllihegik a dolgot, de azért inkább olyan helyre megyünk, ahol nem dörgölik ennyire az orrunk alá, hogy bármikor felrobbanhatunk. Egy pár órára eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha Ausztráliába vagy Új-Zélandra mennénk, mert ennél közelebb nem nagyon leszünk hozzájuk életünkben. De még így is legalább 5 óra lenne a repülőút, drága, macerás a vízum, úgyhogy hamar letettünk róla. Thaiföld karácsony környékén tele van, így azt is kigolyóztuk. Maradt Laosz, Vietnám, ami már régóta fent van a listán. Ebből sajnos Laosz tovább morzsolódott a nehézkes közlekedés és a kevés idő miatt. Így elérkeztünk végső úticélunkig: Vietnámhoz.

Elhatároztuk, hogy szorosabbra fogjuk a gyeplőt, és próbálunk csak kevés helyet megnézni, nehogy egy nagy rohanás legyen az egész. Nem tudom mennyire sikerült, mert azért így is elég zsúfolt a program 12 napra.

Hanoiba kezdünk, mert csak oda megy innen fapados. Ott igyekszünk nem túl sok időt tölteni, mert nem hallottunk róla nagyon jókat. Tervek szerint egy vagy két egynapos túrára elmegyünk a környéken, és onnan 22-én indulunk tovább dél felé. Középen megállunk Hoi An nevű városkába, ami egy nagyon szépen megőrzött régi város, és azon kevesek közé tartozik, amit nem bombáztak szét a háborúban. 2 vagy 3 napot leszünk a városban és a környéken, és onnan 25 vagy 26-án repülünk tovább Saigonba. Ott szervezünk egy pár napos utat a Mekong-deltába, majd átkompolunk egy kis szigetre, ahol 2 napot strandolunk és kipihenjük az út fáradalmait. 30-án visszamegyünk Saigonba, ahol még lesz egy napunk. 31-én délután repülőre szállunk Bangkok felé, ahol a reptérről már nem jövünk ki, hanem az éjfél után induló Malév járattal elindulunk Budapest felé.

Ez a terv. Aztán persze lehet, hogy még változik egy csomót. Csak az oda- meg visszafelé jegyünk van meg, úgyhogy lesz lehetőségünk még módosítani a programot, ha valahol több vagy kevesebb időt szeretnénk tölteni.

Úgy tűnik, hogy a szállásokon lesz mindenütt internet, úgyhogy tudjunk majd frissíteni a blogot. Maradjatok velünk!

Utolsó napok

Az utolsó pár napunkat töltjük itt, úgyhogy épp ideje számadást készíteni az ittlétünkről. Kicsit sajnáljuk, hogy ennyi volt, de azért vannak jó oldalai is, hogy már megyünk el innen. Mondjuk, úgy néz ki, hogy Péternek lesz még bőven dolga itt, úgyhogy ha ketten nem is, de ő még biztosan vissza fog ide jönni.

Nekem annyira nem Malajzia fog hiányozni, hanem maga Ázsia, a mindig új élmények, ismeretlen dolgok, idegen kultúrák, sokféle népek keveredése, az állandó meleg, hogy minden otthonról iszonyatosan egzotikusnak hangzó hely itt van a „szomszédban”, hogy minden hétvégén megvan az esélyünk arra, hogy valami szuper helyre elmenjünk és nem utolsósorban az, hogy decemberben görögdinnyét lehet enni a reggelihez. Annak viszont örülök, hogy végre kiköltözünk a szállodából, mert semennyire nem éreztem otthon magam, és jó lesz, hogy otthon majd anélkül ehetünk jókat, hogy előtte percekig azon kelljen az gondolkodni, hogy vajon mit fognak elszúrni benne.

Malajziáról azon a véleményen vagyunk, hogy egy nagyon szép és érdekes hely, de azért nem véletlen, hogy nem ez az első számú turista célpont Ázsiában. Annyira nem egzotikus mint mondjuk Thaiföld, nincsenek olyan természeti szépségei, mint Indonéziának, és annyira nem is modern és agyonszervezett mint Szingapúr vagy Hong Kong. Rengeteg szép táj van, de nem voltunk olyan helyen, ami lélegzetelállítóan szép lett volna (persze a turistalátványosságoknak így is csak a töredékét láttuk). Kedvesek az emberek, de nem mondanám, hogy sokkal kedvesebbek, mint Magyarországon. Az igaz, hogy nem lehet látni rosszkedvű, fásult embereket, de itt semmiképp sem érvényes az a nagy ázsiai mítosz, hogy mindenki mosolyog rád. Az emberek elvannak a maguk dolgával, és nem nagyon törődnek azzal, hogy te mit csinálsz. Legalábbis itt a fővárosban, Borneón azért volt olyan, hogy egy faluban sétáltunk az utcán és az emberek kiköszöntek a házakból. A boltokban, éttermekben nagyon udvariasak, néha már zavarba ejtően is. A legviccesebb például az volt, amikor pont záráskor voltunk egy több emeletes áruházban, és minden szinten a mozgólépcső aljában ott állt 2-3 eladó, akinek az volt a dolga, hogy hajlongva megköszönje a vásárlást, és jó éjszakát kívánjon. Nehéz volt megállni, hogy ne menjünk még egy pár kört ;)

Azért még nem kell most Ázsiától elbúcsúznunk. Van még hátra 2 hetünk, amit Vietnámban fogunk tölteni. Ami bár messze van az egzotikus Európától, és csak egy uncsi szomszédos ország, de mi azért a kicsivel is megelégszünk...

Putrajaya

Erre a hétvégére nem terveztünk semmi komolyat, mert pár nap múlva úgyis utazunk már el. Szombaton csak itt kolbászoltunk a környéken: elmentünk a szomszéd plázába enni, beültünk a Starbucksba kávézni és sütizni, aztán jöttünk haza. Vasárnap egy fokkal aktívabbak voltunk, és elmentünk Putrajayába, abba a városba, ami a kormányzati negyednek ad otthont.

Putrajaya 10 évvel ezelőtt még egy pálmaültetvény volt. Az akkori vezetés kitalálta, hogy mi lenne, ha a kormányzati negyedet oda telepítenék, és a szorgos kis malájok pár év alatt a semmiből felépítettek egy várost, eszméletlen monumentális épületekkel, óriási parkokkal és egy csomó lakóteleppel. Hihetetlen, hogy mire képesek! Nálunk talán 20 év alatt megépülne az eredeti terveknek a tizede, az is óriási viták, egymásra mutogatás és szenvedések árán. Ők meg fogják magukat, és a többi megaberuházás mellett építenek még egy tök új hipermodern várost is. Hogy azt már ne is említsük, hogy a KL körüli legalább 10 autópálya mellé most készült el az, ami a két várost legrövidebb úton összeköti. Az építőknek valószínűleg csak egy vonalzó állt rendelkezésükre a tervezéshez, mert amint kiérünk Kuala Lumpurból nyílegyenesen megy az út 30 kilométeren keresztül Putrajayáig.

Most kb. 50000 ember él ott, de a tervek szerint pár éven belül több mint 300000 lakója lesz. Hétvégén elég kihalt volt a város. Kicsit szürreális élmény volt a nagy 6-8 sávos utakon az óriási irodaépületek között úgy menni, hogy egy lelket nem lehetett látni az utcákon. Olyan volt, mint valami katasztrófafilmben a mindent elpusztító atomtámadás után. Kivéve, hogy az épületek tök jó állapotban voltak, és holttestek sem hevertek a földön.

Elmentünk egy botanikus kertbe, ami szépen meg volt csinálva, de annyira nem volt nagy szám, inkább csak egy szépen gondozott parknak tűnt. Aztán elmentünk egy másik kertbe is, ahol a Malajziában honos mezőgazdasági növényeket lehet megnézni pl: rambutánt, duriánt, gumifát és egy pár ismeretlen fát. Tök érdekesen meg lehetett volna csinálni, de semmi információs tábla nem volt, hogy mit lehet látni. Egy pár fa alatt volt névtábla a maláj meg latin névvel, de azzal nem mentünk sokra. A gumifák mellett viszont volt egy rendes bemutatóterem, ahol leírták, hogyan készül a gumi, és ki voltak téve frissen feldolgozott gumi darabok. Az tényleg érdekes volt. Fene sem gondolta volna, hogy mindenféle adalékanyag nélkül majdhogynem természetes állapotában ennyire műanyagnak néz ki. Még egy érdekes információval, illetve inkább kérdéssel lettünk gazdagabbak: miért vannak a fán lévő duriánok bezacskózva???

Borneó esőben, sárban

Na, hát múlt héten megvolt a nagy borneói kaland, csak nem egészen úgy, ahogy terveztük. Az idő sajnos egy kicsit betett nekünk. Megtanultuk a leckét: esős évszakban nem kell esőerdőbe menni. Bár inkább csak nem voltuk szerencsések, ha egy nappal később megyünk, akkor már 300 milliméterrel kevesebb eső hullik a nyakunkba. Csütörtök-péntek Kuala Lumpurban végig esett, úgyhogy nagyon izgultunk, hogy Borneón ne ilyen idő legyen. Hát nem ilyen volt. Sokkal rosszabb. :)

Kicsit több mint 3 óra volt a repülőút, mert a hely ahova mentünk az pont a sziget túloldalán van. Sandakan városban szálltunk le (valakinek ismerős a név?), és attól nem messze az ígéretes nevű Sepilok Jungle Resort-ban szálltunk meg egy éjszakára, aminek a reklámanyaga szerint gibbonok és a trópusi madarak hívó szavára ébredhetnek a vendégek. A dzsungel hangjait aznap este sajnos elnyomta 2 busznyi kínai turista, akik éjfélig karaokeztak, és reggel 8-kor már újra kezdték az éneklést. A szállás egyetlen előnye az volt, hogy maláj Borneó egyik legnagyobb látványosságától a sepiloki orángután rehabilitációs központtól kb. 500 méterre volt, úgyhogy reggeli után gyorsan mentünk is oda a 10 órai etetésre.

Egy kicsit csalódás volt, mert azt hittem, hogy úgy fog kinézni a központ, hogy sétálunk az erdei ösvényeken, és felettünk ugrálnak majd az orángutánok ágról-ágra. Sajnos a környezetvédelem más szabályok szerint működik, így az emberek csak egy kis részét láthatják az erdőnek, és ott is jól elkerítve, hogy ne legyen túl sok kapcsolat ember és állat között. Azért, hogy a turisták se menjenek üres kézzel haza, egy tisztáson készítettek egy kilátót, ahonnan tátott szájjal lehet nézni, ahogy az orángutánok összegyűlnek etetésre. A majmok nagy része egyébként már teljesen önellátó az erdőben, inkább csak csemegézni jönnek.

Először jól megijedtünk, mert 10 után pár perccel értünk oda, és már nagy tömegben jöttek vissza japán turisták. Csodálkoztunk is, hogy ilyen rövid az etetés, de aztán láttuk, hogy még nagyban tart, csak a japánok már ellőtték a kötelező fényképeket, és onnantól már gondolom nem volt annyira érdekes a program. Végül is nem azért kell utazni, hogy lássunk, hanem hogy legyen róla fénykép. Az orángutánok mellett volt még egy nagy csapat opportunista makákó, akik próbálták ellopni az orángutánok kajáját, majd amikor az orángutánok jóllaktak, ők ott maradtak csemegézni a maradékból. Mi jó sokáig maradtunk fényképezni meg nézelődni, megnéztünk egy filmet, hogy hogyan fogják be a kis árva majmokat, és hogy nevelik fel őket, aztán vártunk a buszra, hogy felszedjenek minket és elvigyenek a dzsungeltáborba, ahol 3 napot töltöttünk.

A tábor egyébként eléggé híres hátizsákos turista körökben. A Lonely Planet egekig magasztalta, innen vettük mi is az ötletet. Itt lehet megnézni a helyet: www.uncletan.com. Annak ellenére, hogy most teljesen holtszezon van az esők miatt így is elég sokan mentünk a három napos túrára. Tizennégyen voltunk a szombati turnusban, és a várakozással ellentétben azért nem volt teljesen angolszász fölény: volt 3 angol, 1 dél-afrikai, 1 namíbiai, 2 francia, 1 argentin, 1 mexikói, 3 kínai (ezen nagyon meglepődtünk, hogy kínaiak ilyen nomád túrára vállalkoznak) meg mi ketten. Előttünk eddig csak egy magyar vendégük volt.

A tábor alatt tényleg igazi tábort kell érteni: pár bungaló a dzsungel közepén távol mindentől, csak a folyón motorcsónakkal lehet megközelíteni. Annak ellenére, hogy ide már nem igazán jutottak el a technika vívmányai, egész kulturáltan megoldották az elszállásolásunkat. Kis cölöpökön álló hat személyes bungalókban laktunk, aminek ajtaja meg ablaka csak egy rács volt, az is csak azért, hogy a nagyobb állatok ne tudjanak bemászni. Az alvás kicsit kényelmetlen volt, mert a nagy páratartalom miatt a matracok is elég dohosok voltak. Ami meg teljesen megdöbbentő volt, az az, hogy milyen hangos az erdő! Este úgy rázendítettek a kabócák, békák és egyéb nagyhangú erdőlakók, hogy csak füldugóval tudtunk aludni. Áram este 7-től éjfélig volt. Vizet a folyóból szivattyúzták, úgyhogy azzal lehetett volna csak fürdeni, ha lett volna fürdőszoba. Az nem volt, így a kinti csapoknál lehetett mosakodni. A wc-ben a kis-kübliben-esővízzel-leöblítős technológiát alkalmazták guggolós kivitelezésű kissé minimalista szaniterekkel. De igazán ezek nem jelentettek problémát.

A gond egyedül az eső volt. Két okból is: először is azért, mert első nap annyit esett az eső, hogy a gumicsizma meg a térdig érő esőkabát ellenére csurom vizes lett mindenünk, úgyhogy utána már csak a nagyon vizes és kevésbé vizes ruhákat tudtuk cserélgetni. A levegő pedig annyira párás volt, hogy semmi nem száradt meg. A második, még nagyobb gond - ami ha nem lett volna, talán az első fölött is szemet hunyunk - az volt, hogy a nagy esők miatt nem sok állatot láttunk. Ezen a részen, az embernek nem kell nagyon szerencsésnek lennie ahhoz, hogy lásson orángutánokat, krokodilokat, rengeteg madarat és majmot, tavasszal meg még elefántokat is. Mi viszonylag sok majmot meg madarat láttunk, de inkább csak nagyon messziről, és jó néhány óriási százlábút, pillangót és párzó békát egészen közelről. Igazi nagy élményt nekem inkább az a két több mint egy méteres varánusz jelentette, akik társalgó környéki pocsolyákba jártak vadászni meg a vaddisznók, akik pár óránként beugrottak egy kicsit dagonyázni.

A program hajnali, délutáni és esti motorcsónakos vadlesekből és dzsungelben tett kirándulásokból állt. Amikor megérkeztünk, egy kicsit elgondolkodtunk, hogy fogunk tudni a sportcipőnkben kirándulni a jó esetben csak bokáig érő sárban. Szerencsére lehetett gumicsizmát bérelni, és hamar rájöttünk, hogy ez az egyik leghasznosabb ruhadarab a világon. Ezzel már mi is mosolyogva tapicskoltunk a sártócsákban. Péter mondjuk egy kicsit megszenvedett vele, mert a legnagyobb méret kb. 4 számmal kisebb volt az ő lábánál, de kénytelen volt beleerőltetnie magát, mert gumicsizma nélkül esélye nem lett volna a túlélésre. Mondjuk azért voltak így is olyan helyek, ahova még a majdnem térdig érő gumicsizma sem volt elég. Utolsó este elindultunk egy éjszakai kirándulásra a mocsárba, békákat meg tarantulákat nézni. Ide már combközépig érő domina gumicsizma kellett volna, hogy ne legyünk csurom vizesek. Nekünk ilyen nem volt, úgyhogy csirke módjára megfutamodtunk, hogy mentsük a maradék közepesen száraz nadrágunkat. Így a tarantulák és a mocsári manók kimaradtak a programunkból. A motorcsónakos túrák érdekesek voltak, de ha az ember olyan várakozásokkal érkezik Borneóra, hogy kerülgetnie kell majd az egzotikusabbnál egzotikusabb állatokat, akkor nem lehet kiszúrni a szemét pár 100 méterre lévő majommal. Mindent egybevetve azért persze láttunk nagyon érdekes dolgokat, de lehet, hogy emiatt nem kellett volna ilyen messzire elutazni.

Programok között üres óráinkat a társalgóban töltöttük a többiekkel beszélgetve. Egész jó kis társaság volt, és jó volt egy kicsit szocializálódni. Kicsit most hiányoznak is az emberek, hogy egyik nap még hajnaltól késő estig együtt vagyunk a Piton őrs gyűlésein, aztán mindenki szerte-szét széled a világban. Legfőbb téma általában az volt, hogy ki hova utazott, mit látott, hova megy tovább. Szerintem azért nekünk se kell nagyon szégyenkezni, de nem vagyunk sehol sem egyes útitársainkhoz képest. :) Az angolok 15 hónapot utazgatnak: pár hónap Ázsia aztán Ausztrália utazás/munka felváltva. A dél-amerikaiaknak ez volt az utolsó állomásuk, előtte 6 hónapon át utaztak keresztül-kasul Ázsián, a franciák ugyan Malajziában élnek, de ők is egy csomó országban voltak már a környéken, most éppen 3 hétre mentek a Fülöp-szigetekre, a namíb gyerek ugyan nem mesélt semmi különleges utazó élményt, de ő meg otthon szafarikat vezet :))) (….meg repülőt. Mer' otthon Namíbban minden messze van kocsival. Ja, az más!) Szóval jó érdekes történeket hallottunk, minket meg egy kicsit evett a sárga irigység. De azért nem nagyon, mert alapvetően nekünk is nagyon jó.

Olvasóink kérték

Többen kértétek, hogy meséljünk egy kicsit az itteni hétköznapokról, úgyhogy megpróbálom az itteni életünket valahogy emészthető formában leírni.

Lakás:

Kuala Lumpur központjában lakunk egy apartman szállodában, ez azt jelenti, hogy szállodai szolgáltatások vannak, de apartmanokban laknak a vendégek (hmmm… ezt nagyon értelmesen sikerült összefoglalni). A mi apartmanunk a 26. emeleten van, egy hálószobából, nappaliból, fürdőszobából, konyhából áll. Elviekben minden megvan benne ahhoz, hogy az ember otthon érezze magát, de valahogy minden pont egy fokkal kényelmetlenebb/kevesebb ahhoz, hogy ez tényleg úgy legyen (pl. konyha nem túl jól felszerelt, ablakokat nem lehet kinyitni, kényelmetlen a szék az egész napos ücsörgéshez stb.). Első napokban gondolkoztunk, hogy elköltözzünk, mert annyira nem kényelmes meg szép a lakás, de aztán végül maradtunk. Mivel ez a város legközpontibb része, egymás után építik a szállodákat és irodaházakat a környéken. Közvetlen mellettünk három építkezés is van, ami iszonyat zajjal jár. Első héten füldugóval aludtam meg napközben is azzal dolgoztam. Most már napközben annyira nem zavar, de éjszaka még sokszor kell.

Munka:

Pétert nem Kuala Lumpurban, hanem Cyberjayában dolgozik, ami egy „mesterséges” város innen kb. 30 kilométerre. A másik lehetőség az volt, hogy ott lakjunk, de abban a városban csak irodák és szállodák vannak, úgyhogy a munkán kívül nem lehetne ott semmit sem csinálni. A távolság annyira nem lenne vészes, ráadásul rögtön itt megy mellettünk az autópálya, ami Cyberjayáig visz, csak nagyon gyakran vannak dugók, úgyhogy amiatt néha elég sokáig tart az út. Az utat egyébként egy zsírúj Proton Waján teszi meg, ami a maláj népautó. Mármint csak a Proton, a Waja a középkategóriás autójuk. Nem egy csodaszarvas, de azért nagyon nagy előny, hogy van egy saját járművünk.

Az én életemben sok változás nincsen. Talán annyi, hogy nem az otthoni asztal mellett dolgozom, hanem az itteni mellett…

Város, emberek:

Kuala Lumpur egy majdnem 2 milliós város. Elég vegyes lakossággal. A Malajzia népességének kb. 60% maláj, 25% kínai és 10% körül az indiaiak és a maradék az egyéb népesség. Itt a fővárosban malájok meg kínaiak vannak főleg, indiaiakat inkább csak az indiai negyedben láttam. Amikor először megérkeztünk kicsit megszeppentem, hogy mennyi fejkendős nő van az utcán (mert ez ugye egy muzulmán állam), de aztán, amikor északkeleten voltunk az igazán vallásos részeken, utána rájöttem, hogy ahhoz képest Kuala Lumpur egy dekadens fertő, a feslett erkölcsök melegágya. A nőkkel kapcsolatban nem igazán tudom, hogy mi a helyzet itt, mert a maláj nők többsége hordja a fejkendőjét, de mindamellett elég önállónak tűnnek. Reggelinél a szállodában sokszor látunk fejkendős női csoportokat, ők gondolom itt dolgoznak a városban, és itt szálltak meg. Akkora szigor csak nem lehet otthon, ha így magukban utazgatnak. Péter mondta, hogy náluk az irodában sokkal több nő dolgozik, mint Hollandiában. Meg láttam pl. a metrón is olyan fiatal párocskát, ahol a tizenéves csajszi farmer, póló fejkendő összeállításban volt, és ott ölelgette a barátját. Bár állítólag van olyan, hogy vallásrendőrség, és ők jól megbüntetik a közterületen csókolózó, ölelkező nem házas szerelmespárokat. Én próbálok visszafogottan öltözködni, de nem tudom, hogy ez számít-e valamit, mert a kínai lányok meg simán végiglejtenek miniszoknyában az utcán. És nem úgy tűnik, hogy ezen bárki is megbotránkozna.

Időjárás:

Elviekben most van az esős évszak, de állítólag ezen a részen annyira nem lehet nagyon nagy különbséget érezni. Általában eddig úgy volt, hogy délutánig süt a nap, aztán 2-3 körül jönnek a felhők, és egy 1-2 órás eső. Volt egy pár esőmentes nap, de az utóbbi 2 napban egész nap esik. Mintha csak Hollandiában lennénk. :) Esőtől függetlenül jó meleg van: 28-32°C között valahol. Nagy különbség igazán akkor van, amikor nem felhős az ég, mert ha tűz a nap, az iszonyatosan meleg tud lenni.

Honvágy:

Alapjában véve egy kultúrált, érdekes, szép ország. Szerintem európai embernek a többi ázsiai országhoz képest biztos könnyebb itt megszokni, mint máshol - kivéve persze Szingapúrt meg Hong Kongot. Eléggé sok mindenben lehet itt érezni az angol hatást. A maláj mellett az angol is hivatalos nyelv (meg még a kínai meg a tamil, de azzal mi nem megyünk sokra :)), úgyhogy szinte mindenki beszél angolul. Az egy másik kérdés persze, hogy megértjük-e. Nagyon erős az itteni akcentus. Tök ciki, amikor tudom, hogy a másik jól beszél angolul, de fogalmam sincs, hogy mit mondhat, és egy csomószor vissza kell kérdezni, és még akkor sem biztos, hogy meg fogom érteni. Az indiaiak viszont elég szépen beszélnek. Mindezek ellenére kicsit honvágyunk van. Ez azért nagyon-nagyon más mint otthon. Vicces, hogy valójában nagyon örülök neki, hogy megússzuk az idei telet, legalábbis az elejét, de mégis, amikor havas tájakat mutatnak a tévében, akkor egy kicsit összeszorul a szívem, hogy milyen jó nekik. Persze valójában nekünk milyen jó, hogy könnyű nyári ruhában álmodozhatunk arról, hogy milyen szép is a havas táj.

A leges legrosszabb dolog a kaja: ki vagyunk éhezve!!!! Sikerült 3 kilót fogynom az eddigi nagyon sokból, aminek nagyon nem örülök. Az útikönyv ódákat zeng arról, hogy mennyire szuper itt a kínálat, ami bizonyos szempontból igaz is. Az összes nagy ázsiai konyha képviselteti magát, iszonyat nagy a választék, rengeteg nagyon olcsó kajálda van. …de valahogy nekünk mégsem működik a dolog, legalábbis ilyen hosszú távon.

A gond az, hogy lehet, hogy jól főznek, de valahogy a vége mindig rosszul sül el. Szinte az összes ételben van valami, ami miatt gusztustalan lesz az egész. Általában a húsokkal szúrják el: szerencsétlen csirkét úgy ahogy van belerakják az ételbe, szó szerint szőröstűl-bőröstűl. Tele van az egész csonttal. A marha mócsingos vagy nincs megsütve. Már nagyjából kezdjük kitanulni, hogy mit szabad kérni, és mit nem. A legszomorúbb az, hogy én nagyon szeretem ezeket az ízeket, de mégsem merem kérni, mert tudom, hogy úgysem fogják jól megcsinálni. Igazi éttermekben azért más a helyzet, ott tényleg lehet jókat enni, de ott persze az ár is más. Kettőnkre egy egész jó étteremben 3-5000 Ft-ot fizetünk, de ez persze horribilisen sok a 800-1000 forintos utcai kajáldás árakhoz képest (szintén két személyre italokkal). A legmeglepőbb az, hogy az otthonfőzés milyen drága. Ha otthon akarok főzni olyan luxuscikkekből, mint krumpli, tejszín, csirkemell stb. az kb. 3-4szer drágább, mintha elmennénk vacsorázni egy foodcourtba.

Na majd még ezt folytatom, de most indulnom kéne. Hétfő ünnepnap, úgyhogy a hétvégét a borneói dzsungelben töltjük remélhetően minél több orangután, és minél kevesebb madárpók társaságában.

Jó hír az értünk aggódóknak: ilyen messzire is eljött hozzánk a Télapó :)

Jóga

Hosszas keresgélés után sikerült ma eljutnom jógaórára, és ez volt az egyik legjobb óra életemben. Power jógára mentem, és ebben végre meg volt az, amit eddig hiányoltam a jógából, hogy jó tempós legyen, és ne csak ki kelljen tartani a mozdulatokat, de sok mozgás is legyen benne. Az volt a vicces, hogy a gyakorlatsorokhoz minden egység után még jött egy újabb elem, és amikor az ember már azt gondolja, hogy ezt nem tudja tovább csinálni, kitartani stb., akkor a következő egységnél még jött hozzá valami, amitől sokkal nehezebb lesz. És ez így ment kb. 20 percig. A tanár egész jófej volt, kicsit fura volt az angolja, de a végén már kezdtem hozzászokni. Igazi kiképzőőrmester, nem nagyon hatotta meg a siránkozásunk, erre mindig csak annyit mondott, hogy: "Enjoy your pain". Micsoda empátia!

Én már az első 10 perc után úgy voltam, hogy ezt nem tudom folytatni, mert nálam hiányoznak a gyakorlathoz szükséges izomcsoportok, de aztán mégis csak végigcsináltam. Bár a végén alig tudtam felállni. Most 3 órával az óra után is még mindig remeg a kezem-lábam, úgyhogy holnap tuti nem fogok tudni járni :).

Ja! És az a legmenőbb, hogy a klub a Petronas tornyok aljában van. Elég szenvedés volt találni olyat, ami tényleg közel van. Tegnap elmentem egy másik sportklubba is érdeklődni. Az is a Petronasban van csak a harmadikon, úgyhogy ahhoz, hogy felmenjek, le kellett volna adni az útlevelemet. Csak hogy felmenjek egy órarendért (!!!). Az persze nem volt nálam, de végül egy holland fényképes igazolvány bemutatásával kisírtam, hogy hadd menjek fel, mert tényleg csak egy órarendet akarok. Úgy látszik nincs nagyon terrorista fejem, mert felengedtek. Fent jött a második nagy csodálkozás. Kérdeztem, hogy milyen óráik vannak, de kiderült, hogy csak úgy nem lehet ám odamenni, hanem felvételt kell nyerni a klubba, és majd a membership counselorral egyeztessek egy időpontot a felvételi beszélgetésre. Asszem egy kicsit túlszervezik a dolgot…..

Durián és elefántok

Erre a hétvégére semmi nagyon komolyat nem terveztük, de azért így is elég eseménydús volt. Szombaton itt maradtunk a városban. Elmentünk meglátogatni a város egyik (szó szerint) nagy nevezetességét a Menara KL-t azaz KL tornyot. Ez a világ negyedik legmagasabb tornya. Egy kis dombon van nem olyan messze tőlünk, de az hogy a metrómegállótól 500 métert fel kelljen oda gyalogolni olyan hihetetlenül nagy feladatnak tűnt, hogy inkább kocsival mentünk. És nagyon jól tettük! Az az igazság, hogy teljesen meg lehet érteni, hogy miért vannak ekkora dugók a városban, és miért jár mindenki a legrövidebb távolságra is kocsival. Ha süt a nap, és nincs sehol sem árnyék annyira elviselhetetlen a hőség, hogy 5-10 perc után az embernek simán megfájdul a feje tőle. A torony belülről nem volt nagy szám, de elég érdekes volt ennyire magasból látni a várost, hogy mennyi felhőkarcoló van, és hogy milyen kicsinek tűnnek felülről. A torony után egy kicsit sétáltunk még a környező erdőben, de aztán hazamentünk, mert annyira szétcsapott minket a meleg.

Legközelebb csak este merészkedtünk ki, de akkor is csak vásárolni Péter nagy kedvencébe, a Low Yet Plazaba. Erről a plázáról azt kell tudni, hogy négy emeleten (vagy öt?) csak elektronikai meg számítástechnikai cuccokat lehet kapni az otthoni árakhoz képest elég olcsón. Ide szoktunk néha elzarándokolni. Eddig csak az árakat néztük, és keresgéltünk, de most vásároltunk is. Bár meg kell húzni a nadrágszíjat, mert nem nagyon tudjuk még most sem, hogy hogyan fogjuk hazavinni a cuccainkat, úgyhogy eléggé meg kell gondolni minden vásárlás előtt, hogy beleférünk-e még a súlykeretünkbe. A maláj fapadossal, az Air Asia-val már idefelé is többletben voltunk, pedig próbáltunk minél üresebb bőrönddel jönni.

Este találkoztunk Ian-nel, Péter ír kollégájával és együtt mentünk vacsizni a központban egy utcai kajálós részre. Sikerült elég finomat rendelni, bár az itteni utcai árakhoz képest elég drágán, 16 ringgitért (kb. 800Ft) egy főnek. Ezzel eléggé fölélőttünk az all-time-lowest árnak: Péter múlt heti 4 ringgites (200Ft) ebédjének. Mondjuk az elmondása szerint nagyon gusztustalan volt, de ez mit sem változtat a tényeken. Az estére a desszert tette fel a koronát: elmentünk duriánt enni. A duránról annyit kell tudni, hogy egy eléggé ellentmondásos gyümölcs (részletek itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Durian), a helyiek szemmel láthatóan eléggé szeretik, mégis rengeteg helyről ki van tiltva az átható szaga miatt (pl. metróról, szállodákból). Talán az utóbbi tartott vissza, hogy eddig kipróbáljuk, de most találtunk egy duriános standot a vacsórázóhely mellett, úgyhogy itt volt a remek alkalom, hogy mi is megkóstoljuk. Az útikönyv azt írja, hogy valaki vagy nagyon szereti, vagy utálja. Háááát…….mi mind a hárman elég egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozunk. Érthetetlen, hogy mitől volt ennyire nagyon rossz, de tényleg rettenetes. A mag körüli "húst" kell enni, aminek inkább pudingszerű állaga van, úgyhogy csak az ujjunkkal tudtunk egy nyalásnyit venni. Az íze tök ugyanolyan, mint a sült hagymakarikának, ami egyébként finom, de ez nagyon nem. A probléma kulcsa valószínűleg az, hogy ha a saját fogalmaink szerinti gyümölcsöt szeretnénk enni, akkor valami édesre számítunk, és elég sokkolóan hat, ha egy büdös, ragacsos hagymaízű valami jön helyette. Mindenesetre még fél órával utána is közértet kerestünk, hogy valamivel kiöblíthessük a szánkból az ízét.

Vasárnap elmentünk egy Kuala Lumpurtól 150km-re lévő elefánt rehabilitációs központba, ahol sérült, beteg elefántokat tartanak, és próbálnak visszaszoktatni a vadonba, akit pedig nem sikerül visszatelepíteni, az örökre ott marad. 2-kor indult az élet, akkor kezdődik a fürdetés a folyóban, utána pedig lehet elefántot etetni, meglovagolni meg fürödni vele. Mi az utóbbiból kimaradtunk, de ezt leszámítva nagyon jó volt. Készítettünk rengeteg képet, úgyhogy azok majd jobban bemutatják, hogy milyen volt.

Hazafelé útba esett Genting Highlands, a maláj Las Vegas. Egy hegy tetejére épül szórakoztatóközpont: rengeteg szállodával, kaszinóval, vidámparkkal, plázákkal és mindenféle egyéb szórakoztató egységgel. Főleg a tehetősebb kínaiak járnak ide. Furcsa volt, hogy vasárnap délután is milyen óriási tömeg megy fel, és mennyire sokan voltak ott, pedig már esteledett, amikor hazaindultunk. Mi felvonóval mentünk fel, ami egy nagyon szép erdő felett visz. Kb. egy órát maradtunk fent, de annyi elég is volt. Legalább megnéztük, hogy mulatnak a kínaiak.

Cameron Highlands

November 24.

Hétvégén elutaztunk Cameron Higlands-re. Szombat reggel 9kor indultunk, és eltévedés nélkül sikerült odaérnünk 1 körül. A megérkezés egy kicsit csalódás volt, mert szép-szép, de nem nagyon lehetett látni, hogy itt akkor mi a főattrakció. Hogy az ittenieknek mi az hamar kiderült: az országút mentén rengeteg zöldség, gyümölcs, giccs és vegyes hülyeséget áruló bolt volt.

Egyes zöldségeket, gyümölcsöket trópusi éghajlaton nem lehet termeszteni, viszont az ilyen hegyi területeken hűvösebb van, úgyhogy ezek a régiók zöldségtermesztésre szakosodtak. A legfeltűnőbb "hype" az eper volt. Úgy tűnik, hogy a malájok és kínaiak számára az eper az egzotikus gyümölcsök non plus ultrája, úgyhogy a fél hegy az eperbizniszben utazik.

Persze ezt meg lehet mosolyogni, de a helyiek biztos ugyanolyan mókásnak találják, hogy mi hússzor lefényképezünk egy banánfát. Mindenesetre az itteniek jól kihasználják az érdeklődést, így az összes út menti stand tele van epres boltokkal, ahol a friss epren és lekváron kívül lehet még kapni epres lufit, esernyőt, párnát, szalvétatartót, pólót, kulcstartót, ceruzát stb. A remek infrastruktúra ellenére vasárnap 2 körül már hiába álltunk meg epret venni, ugyanis elfogyott. …de a sok epermintás szirszart még persze lehetett kapni :(

Még van egy dolog, ami nagyon szereti ezt a hűvösebb éghajlatot: a tea. Ez Malajzia legnagyobb teatermelő vidéke. Rengeteg hegyoldal be van lepve teaültetvényekkel, ami nagyon jól néz ki. Mi is elmentünk jó pár ültetvény mellett, és rengeteg képet is készítettünk, de valahogy egyik sem adja vissza a hangulatát. Kóstoltam nyers tealevelet, de nem volt egyáltalán jellegzetes íze. Szombat délután igazi turistás programjaink voltak: elmentünk az egyik teaültetvényen gyárlátogatásra, utána persze vásárlás a boltban, aztán szürcsöltük a helyi teát a hegy tetején lévő teázóban kilátással az ültetvényre :)

Vasárnap elmentünk egy hosszabb túrára a dzsungelbe. Kicsit el vagyunk kényeztetve, mert a múltkori ilyen túrán láttunk kígyót, meg jó sok (és nagy!!!) varánuszt, most meg semmi ilyesmit csak egy pár pillangót, meg pár óriási repülő bogarat. Úgyhogy ebből a szempontból annyira nem volt izgi, de egyébként nagyon szép volt, meg iszonyatos hogy milyen buja volt a növényzet. A kuala lumpuri pillangóparkban ki voltak preparálva 10 centis pókok meg mindenféle óriási repülő-csúszó-mászó rettenetek, amik itt honosak, úgyhogy ebből a szempontból azért örültem, hogy nem futottunk össze a helyi állatsereglettel. Amikor leértünk a hegyről, akkor szembesültünk vele, hogy iszonyatosan sokat kéne visszagyalogolni a kocsihoz, de szerencsére felvett minket egy furgon, így megspóroltunk vagy 10 kilométernyi gyaloglást.

Délután még felmentünk a legmagasabb csúcsra (2031 m) a kilátóhoz, és elmentünk kirándulni egy mohaerdőbe, ami fantasztikusan jól nézett ki. Ott volt a csúcson, ahol iszonyatosan párás a levegő, és nagyon sokat esik az eső. Olyan volt az egész, mint egy mesebeli elvarázsolt erdő, a fákról félméteres nagy mohalepedők lógtak le, mindenhol moha, süppedős nedves talaj. Láttunk olyan kancsós virágot, amit otthon is lehet kapni néha virágboltokban: 10-15 centis hússzínű kancsója van, aminek az alján valami nedv van, és a kancsón belül lefelé néző szőrök vannak, hogy a bogár, amelyik belemászik, ne tudjon visszamenni, hanem belecsúszik a vízbe, és a virág megemészti. Szóval jó érdekes volt!!!!

Péntek délután

Feltartóztathatatlanul közeledik megint egy hétvége :)) A mostani úticél Cameron Highlands. Az egyik legnagyobb maláj turistaattrakció1400-1800 méter magas hegyek KL-tól északra kb. 300km-re. És, hogy miért olyan népszerű? Mert hűvös van (20-25 fok, ami kellemes felüdülés a „lenti” 30 fok után), rengeteg érdekes, látnivaló van: teaültetvények, pillangópark, eper farm (ami úgy látszik itt egy nagyon egzotikus dolog), dzsungel túrák stb. stb. Kicsit tartok tőle, hogy nagyon turistás lesz, de az esős évszak miatt november annyira nem számít csúcsidőszaknak, úgyhogy talán annyira nem lesz vészes.

A hét eltelt bármiféle említésre méltó esemény nélkül. Szerdáig dolgoztam, úgyhogy nem is mentem ki sehova, csak esténként együtt vacsizni. Kicsit már unom az itteni kaját. De lehet, hogy csak azért, mert tudom, hogy nem is lesz esély "otthonit" enni még jó darabig. Malájt, indiait, kínait vagy thait szoktunk enni, változó sikerrel. Két nagy problémába szoktunk belefutni: nem boneless csirkét kapunk: kihozzák a csontos csirkedarabokat, amit amúgy se nagyon szeretek a porcogók meg egyéb rémségek miatt, ráadásul kanállal meg villával meg elég nehéz szétbontani (ugyanis itt nem késsel-villával, hanem kanállal villával esznek= kanál a jobb kézben (azt veszed a szádba), villa a balban (azzal tolod a kanálra az ételt)). A másik gond az szokott lenni, hogy itt extra omlósan készítik a csirkét, ami a mi ízlésünknek túl puha. Nem nyers, de majdnem.... Amúgy szeretem ezeket az ételeket, de néha vágynék otthoni ízekre (jó kis rakott krumpli, mmmm......). A western food kimerül a spagetti, pizza, és rántott húsok, steakek sült krumplival variációkban.

Ja! Meg még az a vicces, hogy nekik mennyire csípősről az elképzelésük. Ez főleg Thaiföldön volt gond. Mindenhol kértem, hogy ne a csípősből adjanak, de tüzet fújtam a vacsorák után, és fél liter víz + 1-2 zsebkendő nélkül nem sikerült keresztülverekedni magam az étkezéseken. Úgy látszik a nem csípős kategória az, ha csak 3 egész chilit vágnak bele az ételbe :) Múlt héten viszont ettünk egy szuper mangós jégkását, amiért örök hála maláj barátainknak :)

A héten mindkettőnknek felváltva fájt a torkunk. Ha légkondival alszunk megfázunk, viszont légkondi nélkül olyan meleg van, hogy nem lehet aludni... :( Hát ez van, valahogy ki kéne dolgozni egy rendszert, mert ez így annyira nem jó. A másik csodás dolog az állandó kopácsolás, ami a szomszéd építkezésről jön. Mi a 26. emeleten vagyunk, de így is felhallatszik a előttünk elmenő autópálya zaja (autópályák bejönnek egészen a városközpontba), meg az építkezésé, ahol hajnaltól késő estig dolgoznak. Aludni általában füldugóval szoktam, de most napközben is betettem, mert rájöttem, hogy a zaj miatt nem tudtam koncentrálni a munkámra múlt héten.

Bangkok

November 9.


Eredetileg negyed 4kor szállt le a gépünk, de mivel mi szegény magyarok vagyunk, nekünk is sorba kellett állni vízumért az indiaiakkal, kínaiakkal stb. együtt. Na jó, nem csak mi voltunk egyedül, az összes kelet-európai így járt. A vízumnál aztán meg kellett küzdeni a csingikkel, mert hozták a szokásos formát, és nem számított nekik, hogy az 514es sorszám van éppen soron, ők akkor is odaálltak húszan a pulthoz a 600 feletti sorszámukkal. De saját fegyvereikkel küzdöttünk ellenük, amikor sorra kerültünk, előrefurakodtam, és beköptem az egész bagázst a vámosnak, úgyhogy mehettek vissza szépen sorba állni. Másfél óra alatt sikerült keresztülvergődnünk a vízumügyintézésen és a vámon, onnan már csak röpke másfél óra volt a taxi, mert végén belekeveredtünk egy dugóba, amiben majdnem egy órát ültünk. A szállás nem túl szexi helyen van, egy kis mellékutcában a központhoz nem túl közel, de nagyon kis helyes a szálloda, és kedvesek is a recepciósok stb., uh jó választásnak tűnik.

Este még elmentünk a Khao San Roadra, ami az itteni nagy backpacker központ. Nem túl autentikus hely, mert inkább nyugati turistákkal van tele, de iszonyatos nagy nyüzsgés volt: piac, kajáldák, mindenféle árusok. Úgyhogy végső soron egész érdekes volt. Láttunk például olyan árust, aki nemzetközi diákot, jogsit, újságíró-, fotós- stb, igazolványokat hamisít. Leadod a fényképedet, és helyszínen megcsinálja :) A teljesség kedvéért volt sáska, meg mindenféle kukacot áruló pult is. Az eladónő ügyesen ráérzett a potenciális vásárlókör igényeire: egy fényképet készíteni standról 10 bhat volt, a kukacok árai viszont ki sem voltak írva....

Az átállás nem ment túl könnyen. Első este próbáltunk minél tovább fennmaradni, hogy próbáljunk belerázódni az itteni időbe, Éjfélkor feküdtünk (otthoni idő szerint este 6), de hajnali 3kor felébredtünk, aztán ment a vergődés 5-6ig, amikor is végre sikerült elaludni, 9kor pedig keltünk (ami otthon hajnali 3-nak felel meg). Második nap már kicsit jobban ment, de még mindig nem volt az igazi.

Program:

Első nap voltunk a királyi palotában meg a "kötelező" templomokban (Wat Po, Wat Arun). Nagyon szépek voltak, és meglepően jó állapotban és tisztán tartják őket. Az első 2-3 órában csak tátottuk a szánkat, és egyik ámulatból a másikba estünk, de egy idő után már rezisztensek lettünk, most egy darabig szerintem kielégítettük minden templomra irányuló érdeklődésünket.

Második nap elmentünk egy úszó piacra (legalábbis annak mondták). Annyira nem is piac volt, hanem egy nagy úszó büfé, de azért elég érdekes volt. Egy hosszú stégen ültek a vendégek két oldalt meg a szakácsok a kis csónakjaikon, teljesen felszerelve gázpalackkal, wokkal és egyéb konyhai eszközökkel. Onnan mentünk a kínai negyedbe, amitől annyira sokat nem vártam, de végül nekem az lett a legemlékezetesebb az egész útból. Szinte az egész negyed egy nagy piac. Óriási labirintus, és mindenütt teljesen új, idegen dolgok. Úgy mentünk végig a piacon, hogy szinte semmiről sem tudtuk, hogy mi lehet.

Este a rend kedvéért elmentünk a vörös lámpás negyedbe, ami az üzleti negyed mellett van. Az egész utca tele van bárokkal, meg sztriptízbárokkal. Mi még elég korán voltunk, de a behívóemberek már ott voltak, és ajánlgatták a műsorokat: lányok mit bűvészkednek pingpong labdával, banánnal, biciklilánccal stb. A vicces az volt, hogy nemcsak Pétert szólították le, de ugyanolyan lelkesedéssel ajánlgatták nekem is :).

Közlekedés:

Mivel a városban dugó van, a folyón viszont nem, ráadásul elég közel is volt a szálláshoz, kimentünk a folyóhoz vízibuszozni. Azt hittem, hogy ez egy ilyen turistás dolog lesz, mint az otthoni Mahart járatok, de nem. Tele volt helyiekkel, voltak rendes megállói, négy különböző vonal (attól függően, hogy hol áll meg) szóval olyan volt teljesen, mintha a metrón ülnénk. Nagyon menő, és jó olcsó is. Budapesten is simán be lehetne vezetni ilyet!

Egyébként a város nagyon érdekes. Kuala Lumpur ehhez képest sokkal szervezettebb, kevésbé jön elő a kultúrsokk. Ez azért tényleg az az Ázsia, amit az ember elképzel otthon: piszkos, büdös, kaotikus, de mégis van benne valami vonzó. Persze itt lakni nem tudnék. Már egy közepes úton átmenni is nagy kihívás. De tetszett például az, hogy minden utca tele van mozgó árusokkal. A mi utcánk pl. egy tök kicsi mellékutca, de itt is van 2-3 trafikos, és kb. ugyanennyi mozgó kajaárus vagy trafikos. És szemmel láthatóan forgalmuk is van.