2008. november 7., péntek

Vannak dolgok, amiről eddig nem beszéltünk...

Amikor az ember elkezd blogot írni, nagyjából összeáll a fejében a kép, hogy milyen témák lesznek, mi mindenről akar majd írni. Naplószerű beszámoló írása a nyilvánosságnak életem minden egyes rezzenéséről kicsit távol áll tőlem, így maradt az, hogy megosztjuk az otthoniakkal az utazások élményeit, és beavatjuk kicsit az olvasót a kuala lumpuri hétköznapok világába. Akarva-akaratlan voltak azonban témák, amik kimaradtak. Vagy idő nem volt éppen vagy ihlet, és amikor már lett volna, addigra olyan messze volt az élmény, hogy már nem is érdemes írni róla. Itt egy rövid lista azokról, amiről írhattunk volna, de aztán mégsem.

A maláj politikai helyzetről mindenképp érdemes lett volna beszámolni. Na, nem arról, hogy melyik párt mit csinál, mert ennyire azért nem követtük nyomon az eseményeket, hanem a politikai légkörről, ami meghatározza a mindennapokat. Malajziában malájnak jó lenni, kínainak kevésbé, indiainak még kevésbé, orang asli őslakosnak pedig egyáltalán nem. Annak ellenére, hogy Malajziának sikerült egy ázsiai mértékkel egész jó demokráciát összehoznia, messze van még a tökéletestől. Hiába hirdetik lépten-nyomon, hogy az ország ereje a különböző népcsoportok összefogásában rejlik, a rendszer egész berendezkedése mégis a maláj többségnek kedvez. Vállalataik állami támogatást, ingatlanjaikra kedvezményes hitelt kapnak, továbbtanulásnál szintén ők indulnak nyerő pozícióból. A kínaiak és indiaiak a maláj gyerekeknél rendre jobban teljesítenek az alsóbb iskolában, de a faji alapon megszabott kvóta miatt mégis az utóbbiak kerülnek be nagyobb számban az egyetemekre. A tehetősebb kínaiak ezért Ausztráliába küldik tanulni a gyereket. El lehet gondolkodni, hogy ki nyer ezzel a végén. Erős általánosításként elmondhatjuk, hogy a malájok tömegeit az államigazgatás szívja fel, ennél fogva ők jó közel vannak a húsos fazékhoz, és a rokonokat, barátokat és egyéb üzletfeleket is szívesen hozzásegítik a jóhoz. Ezt a hihetetlen méretű bürokráciát legfőképpen a gazdaság gerincét jelentő kínai vállalkozások adófizetéséből tartják fent. Az indiaiak nagy része a társadalom alján tengődve elvégzi a piszkos munkát, az orang aslik pedig kapargatják a megmaradt veteményest, egészen addig, míg újabb területeket el nem vonnak tőlük.Azt viszont elmondhatjuk, hogy ennél rosszabbul is jártak már kisebbségek a világtörténelemben. Ha politikai szinten folynak is csatározások, a különböző népcsoportokból származó átlagemberek jól elvannak egymással, és a 1969-es faji lázadások óta, nem igen történtek atrocitások. "Nyugati" külföldiként az ember általában csak az élet napos oldalával szembesül Malajziában, és felülről szemléli, hogy milyen furcsaságok történnek az országban. Ennek ellenére nem kellemes látni, hogy demokrácia ide vagy oda, az elnyomás azért létezik, sajtószabadság viszont nem nagyon, és ha az ember egy kicsit megkapargatja a felszínt, bizony elég visszás dolgokkal találkozik. Jó lett volna erről egy kicsit részletesebben írni, egyértelműen megérdemelt volna egy teljes bejegyzést. Hát, ez sajnos elmaradt. Mea culpa.
Szingapúr. Szeptember elején egy hétvégére átkocsikáztunk Szingapúrba. Korábban már voltunk ott többször is, de azért most is nagyon vártam ezt az utat, mert Szingapúr tök menő hely. Mindenezek ellenére az út nem sikerült nagyon jól. Szerencsés időzítésnek köszönhetően egy erőteljesebb nátha legjobb napjaira esett a kiruccanás. Már a kocsiban is elég gáz volt, de az ottlétünkkor csúcsosodott ki igazán. Volt még egy pár hely a városból, ami kimaradt korábbról, de mit érdekelt engem, amikor napi több tucat zsebkendőt telefújtam, és csak arra vártam, hogy leülhessek, és megkapjam a meleg teámat, de leginkább visszamehessek végre a szállodába aludni. Ráadásul a szingapúriak ez alkalommal szuper bunkók is voltak, úgyhogy az eddigi kellemes élményeket ez a látogatás egy időre felülírta. A végén viszont találkoztunk egy kicsit bolond szingapúri bácsival Johor Bahruban, a maláj határvárosban, aki az indulásunk előtt elfogyasztott ebéd közben szórakoztatott minket történeteivel, majd búcsúzáskor kiszaladt a motorjához, hozott nekem egy üveg mézet jobbulást kívánva.
Langkawi. A világ összes igazságtalansága közül az a legszörnyebb, hogy erről nem írtunk. Langkawi egy 99 szigetből álló szigetcsoport északnyugaton a thai határ közelében. Régóta szerettünk volna elmenni, és most szeptemberben sikerült végre, aztán annyira jól éreztük magunkat, hogy októberben az ünnepek alatt még egyszer visszamentünk. Igazából eljátszottunk azzal a gondolattal is, hogy minden fennmaradó hétvégét ott töltünk. Ez volt maga a tökéletes nyaralás! Nincs túl sok dolog, amit meg „kell" nézni, de rengeteg olyan apró program van, ami kellően érdekesnek tűnik ahhoz, hogy hajlandó legyél kijönni a 30 fokos vízből, és felpattanni a motorra. Hogy mit lehet ott csinálni? Mindent. Gyönyörű tengerpartok vannak, nagy hegyek, lehet menni kirándulni, tengeri kajakozni, fürdeni vízesésekben, vannak szép rizsföldek dagonyázó vízi bivalyokkal, és amerre a szem ellát, a partvonal tele van pettyingetve apró szigetekkel, amiből párat egy napi program keretében meg is lehet látogatni. Nem jellemző, hogy nyaralás alatt nagyon sok időt töltenénk strandolással, de itt órák mentek el azzal, hogy pancsoltunk a pisimeleg vízben, vagy csak feküdtünk kint a parton a fehér homokban akkurátusan kimérve, hogy a nagyobb hullámok még pont elérjenek, de a kisebbek ne csapjanak folyamatosan képen. Amikor egyik este a vízben úszkálva néztük a rózsaszínes, narancssárgás lilás naplementébe öltözött környező szigeteket egyenesen utáltuk magunkat, mert ilyen jót bizony nem érdemel meg senki. Abban a pillanatban irreális hülyeségnek tűnt, hogy visszamenjünk az esős Kuala Lumpurba, vagy ne adj' isten Európába.
Vannak még továbbá soha meg nem született bejegyzések, azokról a helyekről, ahova sajnos nem sikerült eljutni.

Taman Negarába, a legnagyobb maláj nemzeti parkba folyamatosan terveztük, hogy egyszer majd elmegyünk. Egy hétvégébe sajnos nem fért volna bele, annyira pedig úgy tűnik nem volt vonzó az ötlet, hogy hosszabb időt rászánjunk. Őserdőben sokszor jártunk, ugyan hivatalosan egyik sem számított nagyon érintetlennek, de nekünk már az is elég vadnak tűnt. Mindenesetre azért szavazódott le mindig az út, mert rovarokon, piócákon, kígyókon, békákon, madarakon kívül más állattal ilyen rövid idő alatt nem nagyon lehet találkozni. Ha szerencsések vagyunk, esetleg összefuthatunk pár varánusszal meg majommal, de azt vidéken akár az autóutak szélén is láthatunk.

Maláj Borneón lévő Mount Kinabalu hegy szintén régóta fent volt a listán. Az október eleji 5 napos ünnep alatt akartunk elmenni, csak azzal nem számoltunk, hogy ilyenkor a fél ország nekiindul, és hazautazik a családhoz, ennek megfelelően a repülőjegyek árai is az egekbe kúsznak. Hiába ez az egyik legkönnyebben megmászható 4000 m feletti hegy, és klassz lett volna, ha elmondhatnánk, hogy megcsináltuk, inkább spúrok voltunk, és kényelmesek, úgyhogy helyette visszamentünk Langkawira áztatni még egy kicsit magunkat. Annyi előny mindenképp származott a tervből, hogy egy hónappal korábban elkezdtünk edzeni, hogy egy kicsit javítsunk a kondíciónkon a hegymászáshoz, és ez azóta is megmaradt. Bár nem a régi lelkesedéssel, de most is eljárogatunk futni.

2008. október 29., szerda

Mindenütt jó, de legjobb....?

Most már második hete újra itthon vagyunk, illetve pár nap Budapest után már megint Hollandiában. Jó volt otthon lenni, de semmi "hűűű, de jó, hogy hazaértem" érzés. Már a megérkezés első órájában teljesen természetes volt, hogy itt vagyunk, mintha ez az öt hónap nem is lett volna. Az idő szerencsére szép volt. Mit szép, gyönyörű! Örömmel konstatáltuk, hogy ugyan süt a nap, de ez nem olyan, ami ezer fokkal bombázza az agyunkat, hanem csak kellemesen melegít. A nyári pólóimat mindenesetre csak atlétaként hordom otthon. A flip-flop bekerült a szekrénybe. Majd nyáron előveszem.

Családdal találkozás dettó olyan, mintha csak tegnap búcsúztunk volna el. Hiába, a Skype tényleg megszűnteti a távolságokat, és rendesen kiöli a természetes honvágyat. Közben felhúztak egy újabb hidat, és bővült az M0. Király! Lehet egy kicsit várost nézni. A város amúgy ugyanolyan, minden ugyanolyan. Mintha el sem mentünk volna. Néha bevillannak képek, hogy Kuala Lumpurban ilyenkor délután van, vagy most mennénk vacsizni. De jó helyette rakott krumplit enni! Aztán lassan elmúlik a kőrözöttnek meg a lecsónak is az újdonsága, és elkezdek majd kínait meg thait főzni. A repülőn rácsodálkoztunk, hogy nincs nasi lemak. Sebaj, van helyette sonkás szendvics. Garantáltan non-halal. Alvás tekintetében még egy kicsit Ázsiában vagyunk, este 8-kor már masszívan ásítozunk, és reggel 7 nem is tűnik olyan korai kelésnek.

Péter maláj kollégái most itt vannak Hágában, és tökre irigykedem rájuk, hogy utána visszamehetnek a jóba. Fene sem gondolta volna, de Budapest után most már Kuala Lumpur is otthonnak számít az összes bosszantó hülyeségével együtt. Idegen érzés most itt lenni, amikor ott van az otthon. Majd meglátjuk meddig tart ez az állapot. Természetes, hogy az ember elkezd ragaszkodni helyekhez, és talán nem is lenne most ez, ha nem lenne Malajzia ennyire távoli és elérhetetlen innen. Nem is volt olyan nagyon jó, ugyanakkor iszonyatosan jó volt. Érthetetlen. Mindenestre ereklyeként őrzök minden Nikko Hotel Kuala Lumpuros tollat, és vissza akarok menni. VISSZA AKAROK MENNI!

2008. október 7., kedd

Hölgyek

Eddig nem sok szót ejtettünk róla (bár itt már csepegtettünk némi információt), de hát, ha érdeklődés van rá, akkor miért is ne mesélnénk arról, hogy milyenek a maláj nők? Elsőként pontosítani kell a magát a fogalmat, mert ugye attól még, hogy malajziai állampolgár, még nem feltétlen maláj. Három nagyobb etnikum él Malajziában: a maláj, a kínai és az indiai, és ők kellőképpen különböznek külsőleg ahhoz, egyben lehessen róluk véleményt mondani.

Kezdjük a malájokkal. Tisztelet a kivételnek, de az átlag maláj lány bizony nem túl szép. Némelyiküknek igen csúnya harcsa feje van, és elég sok túlsúlyos nőt is lehet látni, ami azért meglepő egy ázsiai országban. Maláj nők közül sokan fejkendőt és egész testek takaró ruhát hordanak, ami annyiban hasonlít az arabok burkájára, hogy nem nagyon lehet kitalálni, hogy mi lehet alatta, de szerencsére ők nem a rémisztő fekete lepleket viselik, hanem a szivárvány minden színében tündökölnek. A fiatalabb lányok nagy része inkább csak fejkendőt hord teljesen normális ruhával, vagy még fejkendőt sem. A bőrük elég kreol és gondolom, nem mondok azzal újdonságot, hogy pechükre a világnak ezen a részén pont hófehér bőr a szépségideál. Míg mi órákat sülünk a napon, hogy szép barnák legyünk, ők mindent létező fehérítő készítményt magukra kennek, hogy világosodjanak. Ez néha egészen rémisztő eredményt hoz, barna bőrön a fehér alapozó például elég beteg kékes árnyalatot eredményez. Ráadásul - ugye mindenkinek az kell, amit nem kaphat meg - divat a kék kontaktlencse is. Ilyen arctípushoz a kék szem nem hogy nem szép, de inkább ijesztő. Hullafoltosra púderezett arccal viselve pedig már egyenesen zombiszerű.

Kínaiak. Velük már nagyobb szerencsével járhat az esztétikára éhes utazó. Az átlagos lányok is általában csinosak, némelyikük pedig tényleg nagyon helyes. Sokat segít az ügynek, hogy ők nem tartják magukat a malájok szigorúbb öltözködési szokásaikhoz, gond nélkül hordanak miniszoknyát és egyéb viszonylag keveset takaró ruhadarabokat; a végeredmény általában egész jó. El kell viszont keserítenem azokat, akik annak reményében jönnek Malajziába, hogy majd a strandon nézhetik a jobbnál-jobb ázsiai csajokat. Bár a kínaiak nem öltöznek hosszú nadrágba és hosszú ujjú pólóba egy kis lubickoláshoz, mint a malájok vagy az indiaiak, azért nem olyan rózsás a helyzet az ő esetükben sem. A három náció közöl legledérebbként a kínai lányok csupán rövidnadrágot és pólót hordanak a strandon. Bikinit egyértelműen csak turisták viselnek.

Az indiaiakat egy kicsit nehezebb meghatározni, viszonylag kevesen vannak a fővárosban, legalábbis azon a részen, ahol mi lakunk, és elég nagy a szórás köztük, így nem tudok általánosítani. Ugyanúgy lehet látni nagydarab bajszos lányokat, mint egész helyes, csinos hölgyeket. Az átlag indiai normál "nyugati" ruhát visel, de az indiai negyed környékén feltűnően megnő a szárik száma.

Végül beszéljünk egy nem túl jelentős, de annál feltűnőbb szegmensről, a transzszexuálisokról, illetve nem tudom, hogy ezt kell-e mondani azokra az emberekre, akikről nem lehet eldönteni, hogy fiú vagy lány, aki pl. az arca alapján egyértelműen férfi, de festi magát, női ruhákat hord, melle van, és mindezt életvitelszerűen csinálja. Meglepően sok ilyen „ladyboyt” lehet látni. Az illatszerboltokban és butikokban különösen gyakran ilyen eladók vannak, és mindig koncentrálnom kell, hogy ne nézzek nagyon hülyén rájuk, de attól tartok, ezt még tanulnom kell kezelni. Ami a legfurcsább az egészben, hogy Malajzia ebből a szempontból egy elég bigott ország, ahol pl. a homoszexualitást a törvény bünteti. Ezek az emberek mégsem takargatják a valóságot, hanem ha lánynak érzik magukat, akkor lánynak öltöznek. Ennyi. Persze valószínű, hogy ez a megállapítás nagyon messze van a valóságtól, de abban is biztos vagyok, hogy Magyarországon nem sok eséllyel pályázna egy kisminkelt, szoknyát viselő fiú bármilyen állásra. Itt van például az autókölcsönzős "fickó": Az első telefonbeszélgetés alapján arra számítottunk, hogy egy nővel találkozunk, majd megjelent egy nagydarab férfi nagyon durván szoprán hanggal. Mindez novemberben volt. Most májusban megint tőlük béreltünk autót, és kiderült, hogy Alfredot azóta már Rozának hívják :)

Mindent egybevetve a malajziai lányok eléggé hátul kullognak a helyes ázsiaiak listáján. Legszebbek eddig a japánok voltak - lányok és fiúk tekintetében egyaránt. Thaiföldön és Kambodzsában ugyan keveset voltunk, de ebből a kevésből arra következtetünk, hogy arrafelé is egész szép emberek lakhatnak. Azért ne legyünk szemetek, Malajziában sem olyan súlyos a helyzet. Az átlag ugyan elmarad a környező országokétól, de itt is lehet azért szép lányokat látni. Bár az is igaz, hogy itt láttuk legtöbb csúnya nőt, de ez végül is nem olyan meglepő. Öt hónap alatt nagyobb esély van kiszúrni a férgesét, mint egy tíz napos nyaralás alatt.

2008. szeptember 30., kedd

Hurrá! Hurrá! Fent vannak az indonéz képek!!!

Nemhiába a sok álmatlan éjszaka és feszült várakozás. Türelmetek meghozta gyümölcsét, és íme, a Balin készült képek is felkerültek a többi kaland vizuális dokumentációja közé.

http://picasaweb.google.com/malajturne/Bali#

Péter unalmában geotagelte a képek egy részét, így a különösen perverz érdeklődésűek a térképen is megnézhetik, hogy pontosan hol készültek a fotók.

http://picasaweb.google.com/malajturne/Bali/photo#map


2008. szeptember 24., szerda

Kelet gyöngyszeme

Nemrégiben eljutottunk Penangra, azaz Kelet gyöngyszemére, ahogy a turista kiadványok szerzői hívják a szigetet. Pár évszázaddal korábban ugyan még „Fehér ember sírhelyeként” emlegették a helyet, mivel rengeteg gyarmatosító kapott itt maláriát, de manapság már ennél jóval kellemesebb képzettársításokkal próbálják idecsalogatni a turistákat valamint az olcsó és kellemes éghajlatú országban letelepedni kívánó gazdag nyugdíjasokat. Kicsit össze vagyunk zavarodva a maláj turizmussal kapcsolatban. Lehet, hogy bennünk van a hiba, de eddig nagyon kevés igazán érdekes/szép helyen voltunk itt, és gyöngyszem ide vagy oda, Penang sem tartozott ezek közé. Azonban annak ellenére, hogy turisztikai szempontból nem egy nagy szám, azt meg kell hagyni, hogy nagyon kellemes hangulata van, és szuper lehet itt élni.
Penang igazán különleges hely Malajzián belül. Kiemelkedően gazdag történelmi öröksége van (a kiemelkedő jelző itt persze relatív, a főváros, Georgetown történelmi központja nagyjából akkora, mint a szentendrei óváros). Malajziában itt láttunk először olyat, hogy meghagytak volna több utcát is magába foglaló egybefüggő régi városrészt, ami egyébként tényleg nagyon jól néz ki a régi gyarmati kori házakkal. Bár a jó alap esetenként még kevés ahhoz, hogy megfelelően értékelhesd is. A műemlék házakat nem nagyon gondozzák, és az utcák nagy részében akkora forgalom van, hogy a turista jobban teszi, ha nem a házak homlokzatát nézi, hanem inkább a motorosokat, hogy el ne üssék.

A másik érdekessége a helynek az, hogy ez az egyedüli maláj állam, ahol a malájok kisebbségben vannak. A sziget a Melacca-szoroson átmenő kereskedelemből lett naggyá az angolok uralma alatt. Majd miután Malajzia elnyerte függetlenségét, az idők során betelepült kínai és indiai bevándorlók remek kereskedelmi érzékének köszönhetően az ország egyik legjelentősebb gazdasági központjává vált. Ha az állam lakosságának majdnem felét kitevő kínai lakossághoz hozzáadjuk a nagyjából 10%-os indiai, és a 6-7%-os főleg nyugati nyugdíjasokból álló fehér népességet, akkor már alapban nagyon egyedi keveredést kapunk. Főleg, ha még figyelembe vesszük azt az egész Malajziában megfigyelhető tendenciát, hogy a kínai lakosság főleg városokban lakik, a malájok pedig jobban szeretik a vidéki életet. Szumma szummárum a Georgetownban alig lehet malájokat látni. A városban egyszerre keveredik a kínai, európai és indiai kultúra, és ez az egész helynek idegen, nagyon nem maláj hangulatot kölcsönöz. Ami a mi esetünkben azt jelenti, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Ha választani kéne a maláj városok közül, hogy hol szeretnék legjobban letelepedni, egyértelműen erre a szigetre esne a választásom, de megkockáztatom, hogy talán Georgetown volt a legélhetőbb város, amit eddig egész Ázsiában láttam. Ugyan az elviekben érdekesnek meghirdetett látnivalók annyira azért nem érdekesek, a sziget „hétköznapi” része nagyon is vonzó. Gyönyörű fasorok szegélyezik az utakat, itt-ott eszméletlen grandiózus villákat lehet látni, de az átlag kertesházas rész is egész kellemesnek tűnt, kifelé a városból pedig a tengerpart mentén közepesen lepukkant lakótelepek és csilli-villi új toronyházak váltogatták egymást. A városon kívül ott a tengerpart, a sziget belsejében pedig a hegyek. Ez az a hely, ahol megteheted, hogy munka után hazamész, eldöntöd, hogy kínait, indiait vagy malájt vacsorázzál, aztán még lemész a partra tollasozni vagy bámulni a naplementét és a rákokat hajkurászó macskákat. Nem csoda, hogy Georgetownt évek óta az egyik legélhetőbb ázsiai városnak szavazzák meg.

2008. szeptember 12., péntek

Dining 'n shopping

Ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak. Mi is efféleképpen cselekedtünk, és ezt a hétvégét jó maláj módjára plázázással és kajálással töltöttük. Már lassan kipipáljuk szűkebb és kicsit tágabb környezetük összes nagy nevezetességét, így most inkább csak itt maradtunk a városban henyélni. Kuala Lumpur elég fiatal város, csupa modern épülettel, és nem igazán lehet beszélni az Európában megszokott városközpontról. Az emberek itt nem sétálgatnak csak úgy az utcán, hanem haladnak A pontból B pontba. Andalgásra ott a pláza, ahol kellemes az idő, és egy fedél alatt lehet vásárolgatni, enni és szórakozni. Eszméletlen mennyiségű bevásárlóközpont van, és ezek szinte kivétel nélkül dugig vannak emberekkel. Egy sima szombat délután itt úgy néz, mint nálunk a Westend karácsony előtt egy nappal

Tekintve, hogy szinte minden esténket Kuala Lumpur valamelyik plázájában töltjük vacsora után koslatva, hihetetlen szakértői lettünk az itteni fogyasztói kultúrának. Azt meg lehet állapítani, hogy a malájok ebben mindenképp a magyarok előtt járnak. A vásárlás és étterembe járás itt az egyik legfőbb nemzeti szórakozás - már persze annak, aki ezt megengedheti magának, bár még a szegényebbje is vígan ücsörög esténként valamelyik food courtban, vagy megy el a szinte kizárólag helyiek által látogatott olcsóbb bevásárlóközpontokba. Az biztos, hogy ha egy maláj egy kellemes szombat délutánra vágyik, akkor előbb viszi az egyik plázába az útja, mint a parkba biciklizni. Kínálat van bőven, a fent említett piaci forgataghoz hasonló bevásárlóközpontoktól kezdve a szentélyszerű luxusplázákig minden megtalálható a fővárosban. Az árukínálat mindenképp nagyobb, mint otthon, és az is hasonlóképpen vegyes képet fest. Ugyanúgy megtalálhatók az olasz és francia nevű gagyi helyi márkák - amiknek annyi közük van Milánóhoz vagy Párizshoz, mint a dzsenyuin italian Alfio Raldonak - mint a legelegánsabb designer cuccok. Az összes nagy világmárka képviselteti itt magát. Tulajdonképpen túracuccot leszámítva mindent lehet itt kapni. Legalábbis azon kívül nem volt még olyan dolog, amit kerestünk volna, és nem volt.

Elektronikai cikkek esetében sem kell a MediaMarkt kínálatára szorítkozni. Aki kicsit exluzívabb környezetet szeretne, az vásárolhat a drága plázákban lévő drága márkaboltokban, aki viszont előnyben létesíti a nagy választékot és kedvező árakat, az elbandukolhat a Low Yet plázába, ahol 6 emeleten keresztül csak elektronikai cikkeket lehet kapni a létező legjobb árakon az országban. Azt mondják, hogy Szingapúrban és Hong Kongban érdemes elektronikai cucokat venni, de szerintem ez már csak inkább a történelem. Két hete hétvégén átmentünk Szingapúrba, és szerettünk volna egy kis zsebrevágható fényképezőgépet venni. Órákon keresztül mentünk egyik boltból a másikba, de végül üres kézzel távoztunk. Nem meglepő módon Tokióban sokkal olcsóbbak voltak a gépek (mi ott persze nem vettünk semmit, mert az útikönyv szerint Szingapúr olcsóbb. Grrr…), sok esetben viszont még Kuala Lumpurban is jobb árak vannak. Ennyit a mítoszokról. Ráadásul a szingapúri boltosoknál tirpákabb fajta a földön nem létezik. Az egy dolog, hogy nem köszön előre, de sok esetben még vissza sem köszön, ha kérdezel valamit, mélységes fájdalommal az arcán válaszol, ha akarsz valamit venni, unott pofával leveszi a polcról, de ennél többre nem lehet számítani tőlük. Ezt leszámítva Szingapúr valószínű még mindig Kuala Lumpur előtt van választékban, de árakban úgy tűnik már rég fej-fej mellett haladnak.

De térjünk vissza Kuala Lumpurhoz. Ahhoz képest, hogy a Gucci meg Louis Vuitton féle méregdrága világmárkáknak max. egy üzlete van Budapesten, itt egymást érik az exkluzívabbnál exkluzívabb üzletek az elegáns bevásárlóközpontokban. Belegondolva, hogy Malajzia gazdaságilag azért mégiscsak Magyarország mögött van, felmerül a kérdés, hogy milyen célcsoportnak szánják ezeket az üzleteket. Úgy tűnik, hogy maláj boltosok kedvenc vásárlói nem igazán a maláj felső tízezer köréből kerülnek ki, nem is a tehetős nyugat-európai, amerikai és ausztrál turisták, hanem inkább az öböl menti arab országokból érkező tömegek, akik nyáron úgy rajzanak Kuala Lumpurban, mint a legyek. Az elviselhetetlen otthoni hőség elől az arabok Malajzia balzsamos 30 fok körüli klímájába menekülnek, ahol muzulmán ország révén egészen otthon érezhetik magukat, és kedvükre szórhatják a pénzt. Az elegáns szállodák dugig vannak velük, ugyanígy a bevásárlóközpontok, ahol míg apu a gyerekeket próbálja terelgetni, a nagy fekete lepedőbe öltözött anyuci hatalmas szatyrokkal megrakottan szaladgál Cartier és Armani között.

Most, hogy elkezdődött a Ramadán egészen eltűntek az arabok. Persze lehet, hogy csak a megváltozott életvitelünk miatt nem találkozunk velük. Mivel egy egész hónapon keresztül napkeltétől napnyugtáig nem ehetnek, nyomikáim reggel 3 és 6 között reggelizhetnek lent. Ebből mi csak annyit látunk, hogy üdítően kevés ember van reggelinél, és nem kell vadászni az üres asztalokra. Bár mivel még a plázákból is elfogytak, gyanítom, hogy az igazság inkább az, hogy a nagyja hazament. Annyira azért csak nem kell önmegtartóztató életet élni, hogy még csak nem is vásárolhatnak…

2008. szeptember 10., szerda

Hurrá! Hurrá! Fent vannak a japán képek!!!

Japánban készült képeinket itt lehet megtekinteni:
http://picasaweb.google.com/malajturne/JapN#

Nemsokára toljuk a Balin készítetteket is. Addig is a főkönyvtárban lehet csemegézni a korábbi hétvégi kiruccanásaink képeiből (gyengébbek kedvéért: http://picasaweb.google.com/malajturne).


2008. szeptember 6., szombat

Szóval mit is csináltunk Balin?

Az előző beszámolókból nem nagyon derül ki, hogy hogy is töltöttük ezt a két és fél hetet, pedig repkedtek a kérdések, hogy milyen volt? mit csináltunk? miket láttunk? Itt a válasz: kirándultunk a rizsföldek mentén, fényképezkedtünk vízesések alatt, felmásztunk két vulkánra, gyönyörű korallzátonyoknál és hajóroncsoknál búvárkodtunk, balinéz táncelőadásokra mentünk, úsztunk delfinekkel, megmásztunk 1700 lépcsőt, hogy feljussunk egy szent hegyre, szabadon engedtünk egy kisteknőst, megnéztünk egy csomó templomot, rengeteget kocsikáztunk és folyamatosan ki-bepakoltunk a hátizsákunkba.
Első napokban azonban még a medence melletti nyugágyakig sem volt kedvünk elkalandozni, inkább az elsötétített szobában átadtuk magunkat a tökéletes semmittevés és az ingyenes szélessávú internet örömeinek. Harmadik estére viszont már nem volt szabad szoba a hotelben, így kénytelenek voltunk nekiindulni, és aztán meg sem álltunk két hétig.
Szállást nem foglaltunk előre, mert szerettünk volna rugalmasak maradni, és nem elkövetni a szokásos hibát, hogy előre lefoglalunk mindent, aztán olyan helyeken maradunk egy csomót, ami annyira nem is tetszik, és nem marad elég időnk ott, ahol meg nagyon szeretnénk maradni. Az augusztusi csúcsszezonban ez azért annyira nem volt egyszerű. Nagyon sok helyen csak egy éjszakára tudtunk szállást foglalni, aztán másnap lehetett pakolni és új szállást keresni. 18 nap alatt 10 szálláshelyen aludtunk, ami azért – valljuk be - nem hangzik olyan nagyon jól. De leszámítva a kellemetlenségeket, hogy sosem tudunk rendesen kipakolni, mert másnap vagy maximum harmadnap úgyis megy minden vissza a zsákba, és persze, hogy minden új városban azzal megy el egy óránk, hogy szállást keresgélünk, egész sok jó is származott ebből. Olyan szállásokra is mentünk, amiket internet vagy útikönyv alapján nem biztos, hogy kiválasztottunk volna, de utólag nagyon boldogok voltunk ott. „Nászúton vagyunk” jeligére két napot töltöttünk egy olyan villában, ahol saját medencénk volt, és egy gyönyörű folyóvölgyre láttunk rá. Odakanyarodtunk autóval mondván, hogy egy próbát megér, és végül sikerült az árat a felére lealkudni, pedig az internetes ár alapján eszembe nem jutott volna, hogy itt fogunk megszállni.

Északon pedig tök véletlen sikerült egy olyan szállást találnunk, ami egyben állatkert és delfinárium is volt. Így naponta többször is elcsoszoghattunk a medencéjükhöz nézegetni őket, út közben pedig szedtünk virágokat, hogy beadjuk a szomszédos kifutóban lakó őzeknek. Szálloda saját delfinekkel, azért nem rossz! Itt került sor az ominózus delfinekkel együtt való úszásra, ami élménynek mindenképp nagy élmény volt, de azért nem egészen olyan, mint amilyenre számítottunk. A nagy medencében 2 fiatal hím delfin volt, akik kicsit túlságosan örültek az embereknek, főleg a női társaságnak. Pár perc közös lubickolás után, teljesen túlpörögtek a srácok, és olyan hevesen ugráltak, meg döfködtek az orrukkal, hogy ki kellett minket húzni a vízből. Ezt egy párszor megismételtük, de a lelkesedésük nem hagyott alább. Ha az életben még egyszer lehetőség adódna erre, ilyen kalandhoz legközelebb inkább idős delfinhölgyek társaságát keresném.

Utolsó hetünket vulkánok és halak között próbáltuk igazságosan megosztani. Az északi-nyugaton lévő tengeri nemzeti parkba végül nem mentünk el, hanem helyette a szálláshelyünk közelében lévő zátonyoknál búvárkodtunk. Ez volt az első közös merülésünk, és szerencsére teljesen ideálisak voltak a körülmények ahhoz, hogy nagyon jól érezzük magunkat. A tenger nagyon nyugis volt, csak ketten voltunk egy instruktorral, és rajtunk kívül nem is voltak más búvárok a zátonyon. A korall egész szép volt, láttunk pár mókás halat, de a legjobb az az óriási halraj volt, ami első látásra inkább valami óriási gomba alakú sziklának tűnt. Aztán közelebb úszva kiderült, hogy ez valójában egy több száz (ezer?) halból álló tölcsér. Olyan hihetetlen volt, hogy ezt tényleg élőben látom, és nem otthon a karosszékben ülve bámulom a National Geographicon.
Pár nap múlva a sziget túlvégén ismét merültünk egy elsüllyedt amerikai hadihajónál. A roncsnak egész kalandos története van: a második világháborúban kilőtték a japánok, de még sikerült eljutnia Bali partjaihoz, ahol kimentették a szállítmányát, lebontották az összes mozdítható dolgot róla, majd magára hagyták a parton. Az életútja azonban itt még nem ért véget, ugyanis 1963-ban, amikor kitört a Gunung Anung vulkán, a láva az egész roncsot betolta a tengerbe, ahol is megkezdődött fényes karrierje korallzátonyként. Az évek során úgy belepte a korall, hogy hajó formáját már fel sem lehet ismerni. Sikerült ott is összeakadnunk egy nagy halrajjal, bár állítólag még csak annyira szerencsések sem voltunk, mert szinte mindig ott vannak.
Bali ezen része nagyon száraz, földművelést nem nagyon láttunk. A sótermelésen kívül alig akad más megélhetési forrása a helyieknek, így a turizmus fellendülésének érthető okokból nagyon örülnek, és próbálnak minden lehetőséget kihasználni, hogy munkát kapjanak. Balin kívül sehol sem láttam még olyat, ahol nem magadnak kéne cipelned a búvárcuccaidat, hanem külön hordáraid vannak. A legzavarbaejtőbb, hogy ezek a hordárok nők. Míg én egyáltalán annak is örülök, ha elbírom a saját cuccomat, ezek a nők 2-3 palackot is egyensúlyoznak a fejükön, és boldogok, hogy van munkájuk.
Pár nappal később nekivágtunk egy szent hegy megmászásának, aminek a tetejére 1700 lépcsőfok vezet fel. Nem sok esélyt adtunk annak, hogy dögmelegben tényleg fel fogunk jutni a csúcsra, de végül sikerült viszonylag fájdalommentesen megmásznunk. Elhasználtunk pár liter vizet, patakokban folyt rólunk az izzadság, lihegtünk, mint egy kutya, de feljutottunk. Akkor viszont borzasztóan elszégyelltük magunkat, amikor útközben találkoztunk egy lánnyal, aki – nálunk szemmel láthatóan sokkal jobb állapotban - egy 50 kilós cementeszsákot vitt a fején. 50 kilót!!!
A jávai vulkántúra olyan jó volt, hogy végül meggyőztük magunkat, hogy az utolsó napon Balin is elmenjünk megmászni egyet. A Gunung Batur már egy kicsit nehezebb falat volt, mint az előző vulkán, mert ide nem vezet kiépített út. Azért ez sem mondható vészesnek, mert a kocsiúttól csak másfél órát kell gyalogolni a kráter pereméig.
A napkeltét a vulkán tetején kihagytuk, de így is még sötét volt, amikor elindulnunk, mivel érdemes korán felérni, mielőtt a felhők eltakarnák a hegy tetejét. Úgy tűnik, egy kis reggeli kirándulás rendesen elveszi az emberek kedvét a nézelődéstől, mert itt már lényegesen kevesebb turista volt, mint a Bromon. Volt két kis sátor fent, és abban lézengett kb. 20 ember. A hegy tetején aztán a felkelő napban gyönyörködve megreggeliztünk. A vezetőnk hozott tojásokat, amit megfőzött a vulkán repedéseiben, ahonnan jött ki a forró gőz. Csak arra kellett vigyázni, hogy a fent lakó majmok el ne lopják. Bár még náluk is szemtelenebb volt az a két kutya, akik a majmokat megszégyenítő pofátlansággal vadásztak a leeső tojás- és szendvicsdarabokra. Folyamatosan ment a harc a két tábor között egy-egy turistákhoz közeli pozícióért, hol a majmok kergették a kutyákat, hol fordítva.
Visszaindulás előtt volt még két szabad óránk, úgyhogy leraktuk a kocsit a reptéren, és eltaxiztunk Kuta Beachre, hogy lássuk, mit is hagytunk ki. Igazat megvallva sokkal rosszabbra számítottam. Tényleg óriási tömeg van az utcákon, és nekem a nyaralásról alkotott képembe továbbra sem illik bele, hogy egy 2 km-es utat fél óra alatt tegyünk meg a dugóban. Azt azonban meg kell hagyni, hogy ez volt a legjobb tengerpart, amit Balin láttunk. A strand itt egy több kilométeres széles hófehér sáv, liszt finomságú puha homokkal, és még a tömeg is elég jól eloszlik rajta. Az egyetlen gond vele, hogy ez a part lehetne bárhol. Bárhol csak nem Indonéziában. Semennyire nem illett a hangulata az addig látott Balihoz, bár ha lett volna még időnk, szívesen eltöltöttünk volna pár napot ott. Annál is inkább, mert Péter szeretne megtanulni szörfözni, Kuta pedig erről híres. Az utolsó órákban már azt latolgattuk, hogy mikor, hogy tudnánk visszajönni. Végül is Malajziából közel is van, és még csak nem is drága. Esetleg egy hétvégén még visszamehetünk egy gyors szörftanfolyamra, vagy csak ezt a helyet is felírjuk az idemégegyszervisszakelljönni listánkra.

2008. augusztus 18., hétfő

Jávai kitérő

Egyik nap reggel felkeltünk, és megállapítottuk, hogy ilyen nagy szélben semmi kedvünk nincs elmenni az aznapra tervezett búvártúrára, így fogtuk magunkat és egy óra szervezkedést követően elindultunk Jávára megnézni a Bromo vulkánt. Oda, ahova előző este eldöntöttünk, hogy biztos nem megyünk. A szokásosnál kalandosabbnak ígérkezett a túra, mivel útikönyvünk nem lévén, nagyjából annyi információval indultunk útnak, amennyit a recepciós felírt nekünk egy cetlire. Megvolt a város neve, ahova el kell buszoznunk, és falué, ahol megszállhatunk a vulkánon. Balin minden a turizmusra épül, és ha az ember megérkezik egy szál fogkefével a reptérre, találomra bemondhatja bármilyen isten háta mögötti falu nevét, mert azonnal 20 taxis fog ugrani, hogy elvigye. Valami hasonlóra számítottunk Jáván is, de helyette egy világ végi putriba csöppentünk.
Már a kompozás is egy nagy kaland volt. A Jáva és Bali közötti szoros asszem csak 4 km. Így a kompnak nevezett rozsdás, csálé roncsba való beszállástól igazán csak azért nem féltem, mert belegondoltam, hogy ha elsüllyednénk, és sikerül élve kijutnunk a hajóból, akkor csak maximum 2km-t kell úszni a partig. Az már elég esély a túlélésre. A jávai kompkikötő és a buszpályaudvar között még működtek a turizmus fogaskerekei, és pillanatok alatt találtunk egy hiénát, aki jó drágán (pffff…. szóval 150 forintért) elvitt minket a buszig. Ezek után a fogaskerekek leálltak, és pár órára úgy tűnt, hogy a gondviselés kegyeire vagyunk bízva. A buszunk valószínűleg már 20 évvel ezelőtt is matuzsálemnek számíthatott, hihetetlen lepusztult volt. Ugyan tyúkketrecek és fokhagymaszagú parasztok nem keserítették az életünket, de azért így is élményszámba ment az utazás. Buszmegállók nincsenek, csak simán le lehet inteni a buszt út mentén; leszállni is bárhol lehet, csak jó hangosan kell fütyülni vagy üvölteni, hogy a sofőr is meghallja. A szórakozásról pedig az egymás után felszálló zenészek gondoskodnak. Eljátszik pár számot, kalap körbe, leszáll, és pár kilométer múlva már száll is fel a következő trubadúr. Egyébként az indonéz zene nem is rossz, kifejezetten élveztük az előadásokat.



Útikönyv nélkül úgy logikáztunk, hogy a 190 km-es távot a busznak 3-4 óra alatt meg kéne tennie, de ez utólag nevetségesen optimista becslésnek bizonyult. 11-kor indultunk el Nyugat-Balin a szállásunkról, fél óra volt az út a kompig. Aztán a komp egy óra alatt vonszolta át magát a túlpartra, a busz pedig 5 és fél óra alatt tette meg az utat addig a városig, amiről csak annyit tudtunk, hogy – ha a recepciós jól mondta - majd ott kell valahol átszállnunk egy másik buszra, ami felvisz a hegyre. Fene sem gondolta volna, hogy 10 óra alatt jutunk el a nem egészen 300 km-re lévő végcélig.
Amikor délután 6-kor lement a nap, és még mindig sehol nem voltunk, kezdtünk kétségbeesni. Igazán az volt a legelkeserítőbb, hogy az út menti szakadt falvakban semmi nem utalt arra, hogy bárki képes lenne nekünk segíteni, ha a busz majd lerak minket a semmi közepén. Sehol nem volt halvány jele se annak, hogy itt bármit tudnának kezdeni két idegennel, akik nem beszélnek indonézül, ellenben szeretnének eljutni a vulkánra, de legalábbis meghúzni magukat valahol estére. Lement a nap, mi még mindig a buszon ültünk, és egyre kevésbé tűnt jó ötletnek ez a kis kiruccanás. Magunkban azt latolgattuk, hogy hogy vészeljük át ezt az éjszakát, anélkül, hogy az út szélén kelljen aludni, mert az ugye már biztos, hogy Bromora nem jutunk el. Utólag kiderült, hogy mindkettőnkben felmerült az ötlet, hogy besírjuk magunkat éjszakára a rendőrségre, de a benzinkúton alvás is egy elég népszerű lehetőségnek bizonyult.
Aztán egyszer a semmiből újra a jól kitaposott turistaösvényen találtuk magunkat. A jegyszedőbácsi odajött hozzánk, annyit mondott, hogy Bromo, és a busz megállt egy utazási iroda előtt. El sem akartuk hinni, hogy ekkora szerencsénk van! Egy háznyi kő esett le a szívemről. Innentől kezdve már simán ment minden: értünk jött egy kisbusz, ami felvitt a hegyre szállást keresni, és megrendeltük a dzsipet, ami hajnalban tovább vitt az egyik hegy tetejére, ahonnan lehet nézni a napfelkeltét. Mivel tök sötétben érkeztünk meg, nem is sejtettük, hogy hol lakunk. Másnap világosban döbbentünk rá, hogy a nagy kráter peremén éjszakáztunk.
Hajnalban 3000 méteren szörnyű hideg van itt is, és ha valaki Indonéziába megy, akkor feltehetően nem nagyon készül nagykabáttal; így a helyiek ráálltak a meleg ruha bizniszre – persze ezt is egy kis csavarral. Amikor felértünk a hegyre, feltűnt, hogy a szállodák előtt a falubeli emberek pokrócokba csavarva ácsorognak a sötétben, és árulják a meleg ruhákat. Szörnyű lelkiismeret-furdalástól gyötörve ültünk be az étterembe belapátolni a meleg levest, míg szegények kint kockára fagynak. Hogy támogassuk a helyi közösséget, akartunk Péternek venni egy pulóvert, de mint kiderült, ez nem olyan egyszerű: először hoztak neki egy cigivel kiégetett kanárisárga pulcsit, aztán egy tök büdös lilát, majd egy rózsaszín női blézert, míg végül sikerült egy szörnyű ronda fekete kabátban kiegyezniük. A hegy tetején már nem csak venni, hanem bérelni is lehet meleg cuccot. Így sikerül beszerezni nekem is egy hasonlóan szép kabátot. Vicces volt, hogy a kilátó néha úgy nézett ki, mintha csövesek gyülekezőhelye lenne, és az összes – máskor a részletekre kínosan ügyelő – nyugati turista ott feszített szedett-vedett, túlméretes kabátokban.

Jáva térképét eddigi életem során nem nagyon nézegettem, és csak most csodálkoztam rá, hogy a sziget közepén hosszanti irányban vulkánok lánca húzódik. Bromo csak egy a sok közül, azon kívül valószínű nincs is egyéb különlegessége, hogy a vele szembe lévő hegyre végig megy föl betonút, ahonnan remek kilátás nyílik a nagy kráterre, és az abban lévő három vulkánra. Biztos van ennél magasabb és érdekesebb, viszont egész Indonéziában nem lehet annál kényelmesebben vulkánt nézni, hogy kiszállsz a dzsipből, és 300 métert gyalogolsz a kilátóig. Ennek megfelelően hajnali 5kor egész rendes tömeg gyűlt össze, hogy megnézzük a napfelkeltét. Maga a napfelkelte amúgy nem egy nagy szám, nyugodtan ki lehetett volna hagyni a hajnali 3:30-as kelést, a kilátás viszont hibátlan volt. Ameddig a szem ellát szinte végig csak egy nagy lapos tálat lehet látni, ami maga a régi nagy kráter, és ebből egy kialudt és két működő vulkán emelkedik ki. A nagyobbik vulkán a turisták kedvéért még egy jó nagy adag hamut is pöfékelt ki magából, rendesen megvárva, hogy teljesen feljöjjön a nap, és lehessen rövid exponálási idővel fényképezni. A kilátó után, még volt egy közvetlen élményünk is Bromoval. Jelen pillanatban belőle csak kénes gázok jöttek elég diszkrét mennyiségben ahhoz, hogy biztonságos legyen felmenni a tetejére, és lenézni a vulkán gyomrába. Bugyogó lávát ugyan nem láttunk, de azért így is nagy élmény volt.
A program reggel 9-ig tartott, aztán mentünk le a városba, ahol felszedett minket az expressz turista busz. Ez egy fokkal ugyan jobb volt, mint az előző napi, de ez is egy koszlott, kehes roncs volt, amivel csupán fél órát sikerült lefaragni az előző napi 5 és fél órás menetidőből. A kompúton boldogan néztem, ahogy elhagyjuk Jáva partjait, és közeledünk újra Bali felé. A vulkántúra nagyon klassz volt, de ezt leszámítva Jáva egy mocskos szarfészeknek tűnt. Bízom benne, hogy tévedünk, így jutottunk két nap alatt erre a rendkívül sekélyes megállapításra, és ha kezünkbe vennénk egy könyvet, akkor a hajunkat tépnénk, hogy milyen helyeket hagytunk ki. Ki tudja? Ha még sokáig itt maradunk Malajziában, esetleg még elvetődhetünk újra arrafelé.

Istenek szigete

Nehéz összefoglalni, hogy milyen Bali, mert nagyon sok arca van. A turisták legnagyobb része délre érkezik a repülőtérre, és a környező településeken száll meg. Itt van a híres-hírhedt Kuta Beach, ahol még nem voltunk, de utolsó nap talán megnézzük. Az előzetes hírek szerint valahogy úgy nézhet ki, hogy nappal ausztrál tömegek ellepik a strandot, majd este ugyanezek a tömegek immár tök részegen megrohamozzák a kocsmákat és a diszkókat, a helyiek pedig megállás nélkül zaklatják a pénzes külföldieket. Ehhez nem sok kedvünk van, így inkább nekivágtunk a sziget azon részének, ahova kevesebb turista megy.

Észak felé menet megálltunk útközben pár napra Ubudban, Bali kulturális központjában. Nagyon jó kis hely és klassz kirándulásokat lehet tenni a környékén, csak a nagy tömeg miatt nem volt kedvünk itt sem sokat maradni. Bár az igazat megvallva nem is inkább a turisták voltak sokan, hanem a minden utat ellepő helyi motorosok. Észak ebből a szempontból sokkal kellemesebb. Hazugság lenne azt mondani, hogy itt nincsenek turisták. Vannak, de itt már kezelhetőbb mennyiségben, és egy-egy helyen sikerülhet teljesen magunk mögött hagyni a tömegeket. Most ahol vagyunk, a tengerparton kívül nem is nagyon vannak máshol külföldiek. Ennek következtében sokkal szegényebb is ez a környék, a táj pedig meglepően kopár. Állítólag hónapok óta nem esett itt eső. Nem gondoltam volna, hogy az Egyenlítő környékén lehet kiszáradt fákat, kopár hegyoldalakat látni. Délen gyönyörű szép zöld a vidék, de valahogy az is nagyon különbözik a Malajziában megszokottól. Malájban, ha egy területet az ember egy kis ideig békén hagy, ott pillanatokon belül egy mini dzsungel alakul ki, itt viszont sokkal szelídebb a növényzet.

Bár otthonról Balit egy álomszigetnek képzelném el, azért ha valaki véget nem érő hófehér pálmafás tengerpartokat képzel el, akkor nagyot fog csalódni. Nem mondom, hogy nincsenek, de az eddigi három tök híres strandból egy volt, amibe kedvünk volt egyáltalán belemenni. Egy hetet voltunk Balin úgy, hogy még bokáig sem álltunk bele a tengerbe. Vagy piszkos volt a part, vagy tele volt levakarhatatlan helyi árusokkal, vagy a kettő nem túl szerencsés keveréke. A mostani helyünk már egész kellemes, de azért még elég messze van egy Bounty reklám díszletétől. Délen állítólag egész jó, de onnan meg az ausztrálokat kéne kiphotshoppolni a tökéletes képhez.

Elég nagy ez a sziget ahhoz, hogy nem érkezhet úgy az ember, hogy kirakják a repülőből, aztán marha jó lesz minden. Bele kell fektetni egy kis energiát, és akkor tényleg nagyon különleges helyekre lehet eljutni. Viszont egy helyen maradva könnyen nagy csalódás lehet belőle. Persze, ha valaki otthon befizet egy nyaralásra, akkor nem sok esélye lesz elszabadulni a szálláshelyétől, és megkeresni Bali szája íze szerinti szegletét.

Azért nem csak nagybetűs tömegturizmus van itt. Bali igenis nagyon autentikus tud lenni. Igazából még nem voltam olyan helyen, ahol az emberek ennyire megőrizték volna a hagyományos szokásaikat és öltözéküket. A prospektusok és útikönyvek szerint Bali, az Istenek szigete, és ebben az esetben nem is hazudnak, a balinézek életében tényleg központi szerepet tölt be a vallás. A sziget lakosságának több mint 90%-a hindu, és úgy tűnik elég aktívan gyakorolják vallásukat. Lépten-nyomon a rengeteg istenük, alistenük és démonok szobraiba, és a részükre kihelyezett apró ajándékokba botlunk. A nap folyamán többször is kitesznek banán- vagy bambuszlevélből hajtogatott kosárkákat, amibe kis rizst, füstölőt és virágszirmokat tesznek.

Rengeteg ünnepük van, így a hét szinte minden napján lehet kisebb-nagyobb készülődést látni a templomok körül. Egyik nap sikerült is belefutnunk egy igazi nagy falusi ünnepségbe. Nem derült ki, hogy mire föl volt a felhajtás, de nagyon nagy buli volt. Először az tűnt fel, hogy az út mentén a nők nagy virágkompozíciókat meg bambuszkosarakat cipeltek a fejükön szép ünnepi ruhában, aztán amikor elmentünk a templom előtt, és láttuk a rengeteg odasereglett embert, mi is félreálltunk a kocsival. Kiderült, hogy a nők ezeket az ajándékokat a templomba hozták. A papok elvették tőlük, és letették az oltár elé, ahol már több méteren keresztül álltak nagy kupacba halmozva az istenek ajándékai: virágok, gyümölcsök és rengeteg rizs. Állítólag nincs balinéz szertartás zenészek és táncosok nélkül, így itt is voltak. A fiúk dárdás tánca után két férfi démonnak öltözve táncolt dobszólóra. Aztán egyszer csak azt láttuk, hogy az egyik démon ráesik egy ajándékokkal megrakott asztalra, és elkezd vonaglani a földön. Jött egy csomó férfi, rávetették magukat, és lecibálták a fejéről a maszkot. Akkor lehetett látni, hogy a táncos totál transzban van, és fogalma sincs, hogy mi történt vele. Ezt megelőzően egyik nap voltunk egy táncelőadáson, aminek a végén az egyik táncos transzba esve futkározott a parázson, de az azért mégiscsak egy kicsit sántított, mert turistáknak szóló műsoron láttuk. Ez viszont igazi volt, kizárólag a helyi közönség részére.
A vallási ünnepek mellett ott vannak a családi ünnepeik, amik szintén nem járnak kisebb felhajtással. A születés, felnőtté válás, házasság és a halál mind rengeteg grandiózus ünnepet von maga után, ahol a fél falu együtt főzőcskézhet, ehet-ihat kora reggeltől késő estig. Az egyik szállásunkon szerencsénk volt egy ilyen ünnep fültanújává válnunk, amikor hajnali 3kor arra ébredtünk, hogy szomszédban ölik a malacot a bulira. 10-20 percig hallgattuk a visítást, de utána megtaláltuk a füldugót, és már nem hallottuk szegény malacka utolsó nyögéseit.
A helyiek kifejezetten kellemes meglepetést okoztak. Idegesítő, furmányos helyi szuvenírárus maffiára számítottunk, ehhez képest annyira nem is levakarhatatlanok, és csak egyszer akartak nagyon átverni. A sok kicsit inkább nem számoljuk :). Erre felé egy ország lakóinak gazdagságát jól lehet mérni azzal, hogy a helyiek mennyire erőszakosan agitálnak portékájuk és szolgáltatásaik megvétele mellett. Malajzia van annyira gazdag, hogy ez a jelenség tulajdonképpen ismeretlen. Kambodzsában viszont a No. Thank you! a helyiek szemében egyértelmű ígéretet jelent a vásárlásra, és az árusok addig követnek óbégatva, míg be nem adod a derekad. Itt elég gyakran leszólítgatnak, de a nemleges válaszba meglepően hamar beletörődnek, és nem kell felesleges és iszonyatosan idegesítő köröket futnunk.

2008. augusztus 12., kedd

Elakadtunk

Regota hallgatunk, de ennek megvan az oka. Egyreszt folyamatosan van valami program, masreszt nincs internetunk. Mar van egy par kesz anyag, amit fel is fogunk tolteni, amint szelessav kozelebe erunk, de addig meg par napot meg tukon kell ulni.

Puszi

2008. augusztus 6., szerda

Vissza nyugatra

Véget ért a japán móka. Sajnos nagyon ritkán jutottunk internethez, így be kell érnetek egy utólagos beszámolóval. Az előző bejegyzésben inkább általánosságokról írtam, most itt vannak a tények, hogy mikor merre jártunk, mit láttunk.
Tehát ahogy azt már korábban megírtam, az első két napot Tokióban töltöttük, majd shinkanzenre pattantunk, és meg sem álltunk Kiotóig. Kiotó leginkább templomai és történelmi nevezetességei miatt tarthat számot érdeklődésre, bár az utcákon sétálgatva elég nehéz elsőre elhinni, hogy tényleg érdemes volt ide jönni. A város nagy része unalmas modern toronyházakból áll, de van néhány érdekes régi városrész, ahol a teaházak közötti sikátorokban néha eltipeg egy-egy gésa, és hagyományos fogadók és üzletek között nem is olyan nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett a régi Kiotó pár száz évvel ezelőtt. Japán nagy csókos lehet az Unesconál, mert csak Kiotóban 18 Unesco világörökség van, és más városokban is úton útfélen beléjük botlottunk. Ha valaki szeretné ezeket mind végignézni, csak Kiotóban simán eltölthet ezzel egy hetet. Mi ennyire nem vagyunk fanatikusok, megnéztünk egy pár tényleg nagyon szép templomot, meg zen kertet, aztán mentünk tovább. Akár néztünk volna többet is, de ebben a kánikulában nagyon nagy elhatározás kellett ahhoz is, hogy egyáltalán kilépjük a szállodából.

Bár Japán a legtöbb gazdag országtól nagyon messze van, azért számítottunk arra, hogy lépten-nyomon kerülgetni kell az amerikai, ausztrál és egyéb nyugati turistákat. Ehhez képest szinte alig találkoztunk fehérekkel, belföldi turistákkal viszont annál inkább. Bárhova mentünk minden nevezetesség tele volt japán családokkal és nyugdíjas csoportokkal. Az oszakai akváriumba például csütörtök délután jutottunk el, és még akkor is tömve volt japókkal. Szerencsére akkora baromi nagy ez a hely, hogy még ilyen tömegekkel is viszonylag könnyen megbirkózik. Itt van a világ egyik legnagyobb akváriuma (mármint konkrétan a tartály, amiben tartják a halakat), amit három emeleten keresztül lehet körbejárni, és tátott szájjal csodálni az ott úszkáló manta rájákat, cápákat, barrakudákat. Eszméletlen jó!
Kiotóból egy napra elmentünk még Hiroshimába, ami inkább csak egy pipa volt, mint felejthetetlen élmény. A város természetesen nagyon modern, és eszébe sem jut róla az embernek a sötét múlt, ha el nem keveredik az emlékparkig. Az emlékműveken és a múzeumon kívül egyetlen épület emlékeztet csak a támadásra, amit meghagytak a történtek mementójaként: egy volt ipari bemutató csarnok, ami nagyjából a robbanás epicentruma alatt állt, így a falai nem dőltek le, ellenben 2 kilométeres sugarú körön belül szinte minden. Kétség kívül mély benyomást tesz az emberre, a múzeummal együtt pedig egész sok mindent meg lehet tudni az atombomba ledobásáról és Japán nem túl dicső háborús múltjáról. Az szimpatikus volt, hogy a múzeumban kellő önkritikával nyilatkoztak a második világháborús tetteikről, és feketén-fehéren bemutatták, hogy mi vezetett Hiroshima támadásához.
Mielőtt visszamentünk volna Tokióba, még eltöltöttünk két napot Nikkoban, egy Tokiótól 50 km-re északra lévő kisvárosban. Ha Kiotó templomai szépek, akkor ezek eszméletlen gyönyörűek. A város a hegyekben fekszik, és a templomok nem elszórva, hanem egy nagy tömbben vannak. A legjobb az egészben, hogy amikor ott voltunk végig ködös idő volt, és ez az óriási mohás fákkal együtt misztikus, már-már túlvilági hangulatot kölcsönzött több száz éves épületeknek.
Vasárnap voltunk ott, így tömve volt turistákkal, és iskoláscsoportokkal, de a távolabbi épületeknél már sikerült néha elszakadni a tömegtől, és akkor az egész hely a miénk volt ködöstűl, óriásfenyőstűl, mohás oszlopostúl. A városban volt egy kis behind the scenes érzésünk is. A pályaudvar környékén laktunk, elég messze a nevezetességektől és a turistás résztől. Így láthattuk, hogy az előzetes híresztelésekkel ellentétben azért Japánban sincs mindenütt kolbászból a kerítés. Itt is vannak rendezetlen udvarok, ütött-kopott házak és legkevésbé sem boldog kinézetű emberek. Tulajdonképpen Nikko ezen része olyan volt, ahol az ember csak alkoholista lehet, vagy sorozatgyilkos.
Utolsó napunkat megint Tokióban töltöttük mindenféle különösebb program nélkül, kezdtünk a reggeli halpiacon, ami inkább egy halgyárra emlékeztetett, Péter hullámvasutazott az egyik helyi élményparkban, és csak bámultunk Akihabara negyedben, ahol egész háztömbök vannak tele elektronikai termékeket és manga képregényeket árusító boltokkal.

2008. július 31., csütörtök

Japánban kolbászból van még a kerítés is

Lassan az út végéhez közeledünk, de még mindig nagyon mosolygunk. Bár eddig egyértelműen Tokió volt a legnagyobb durranás, azért most sem panaszkodhatunk. Az utóbbi napokban átkapcsoltunk hörcsög üzemmódba, és minden nap olyan iramban megyünk nézelődni, mintha fizetnének érte. Reggel 6.45-kor csörög az óra, 7.40-kor indulás, egész nap kalandozás, és csak este 9 körül megyünk vissza a szállásra. De sebaj, aludni majd ráérünk utána. Amíg itt vagyunk, addig Japánból kéne kiszívni a vitamint. Az idő eléggé ellenünk dolgozik, iszonyatosan meleg van. Malajzia ehhez képest kellemes - ott legalább felhős az ég - de itt szikrázó napsütésben, 34 fokban gyalogolunk egész nap. Az első ilyen nap után majdnem elpusztultunk, de utána már úgy szerveztük a programokat, hogy legalább déltájban bent legyünk valami épületben, vagy éppen utazzunk. Bár ez nem sokat javít a helyzeten, mert már reggel 8-kor is elviselhetetlen a hőség, és patakokban folyik rólunk a víz. Úgy tűnik, a helyiek ilyen időben ki sem mozdulnak otthonról kis törülköző és legyező nélkül, úgyhogy mi is beruháztunk ezekbe a létfontosságú kellékekbe. A törülköző tényleg rengeteget segít, hogy így nem kell az izzadságunkban fürdeni, ha meg be is tudjuk vizezni valahol, az egyenesen mesés.
A meleget leszámítva, nagyon egyszerű itt utazgatni. A közlekedés egyszerűen tökéletes. A vonatok másodpercre pontosan járnak, és ezt személyesen ellenőriztük is. Egyik helyi kisvasúton, beálltunk az első kocsiba a vezető mögé, és láttuk, hogy ki van rakva a táblázata, hogy melyik megállóba hány óra, hány perckor és hány másodperckor kell beérnie, illetve onnan elindulnia. A vezető pedig tényleg másodpercre pontosan akkor nyitotta és csukta az ajtókat, amikor kellett, ha esetleg korábban ért volna a megállóba, akkor is várt inkább pár pillanatot, hogy pontosan az előírtaknak megfelelő időben nyithassa az ajtókat.

Enni-inni szinte mindenhol lehet gyorsan, jót és olcsót. Nem tudom, mennyire mondunk azzal újat, hogy Japán az ital-automaták országa. Csak Tokióban állítólag 6 millió ital-automata van, de az összes többi városban is lépten-nyomon beléjük botlunk. A legeldugottabb kis vasútállomáson, az isten háta mögötti buddhista kolostor előtt is tuti, hogy lesz legalább egy automata. Már kezdjük kitanulni, hogy mik a bevállalható italok, és mit érdemes messziről elkerülni: a japán tea például pont olyan ízű, mintha a kávéfilteren keresztül szűrték volna le a vizet. Tehát ez egy nagy no-no. Az angol citromos afternoon tea viszont sokkal finomabb, mint az otthon kapható jegesteák, és a rengeteg féle izotóniás italokkal is érdemes kísérletezni. Az megint egy nagyon szimpatikus dolog, hogy ezek az automatás italok majdnem mindenütt ugyanannyiba kerülnek. Itt nincs az a pofátlan rablás a nagy turistalátványosságok közelében, mint Európában. Az étel-ital ugyanannyiba fog kerülni a hegy tetején lévő kilátóban, mint a pályaudvari közértben. Automaták egyébként nem csak az italokra, hanem elég sok minden egyéb funkcióra is vannak. Például sokszor ettünk már olyan étteremben, ahol a gépnél kell kiválasztani és kifizetni az ételt, majd a kapott cetlit odaadni a pincérnek, így nekik a pénzzel nem kell foglalkozniuk, csak az étellel.
Ha már az ember jót evett-ivott, csak idő kérdése, hogy mikor kell wc-re mennie. Japánban ez is élményszámba megy. Rendkívül bölcs módon a számtalan italautomata mellé rengeteg nyilvános wc is párosul. Így nem kell körültekintően előre megtervezni, hogy amikor leér a fél liter üdítő, pont wc közelében legyünk. A mennyiség pedig nem megy a minőség rovására. Nem elég, hogy sok nyilvános wc van, de ezek tökéletesen tiszták is. Némelyik egyenesen úgy néz ki, mintha még senki sem használta volna előttem. Na de mi ez az igazi japán wc élményhez képest! A szállásainkon eddig mindig intelligens, hiper-szuper, programozható wc-k voltak. Az itteni wc-k mellett van egy konzol, amin lehet állítani az ülőkefűtést, hogy fenék- vagy teljes alvázmosást szeretnénk, mindezt egyenes sugárban vagy rotálva, szabályozhatjuk vele a vízsugár erősségét is, majd dolgunk végeztével meleg levegővel megszáríthatjuk a friss és üde popsinkat, és ha esetleg nem szeretnénk, hogy a kellemetlen hangokat mások is meghallják, egy gomb megnyomásával a beépített hangszóróból megszólaltathatunk zenét vagy a wcöblítés hangját - természetesen állítható hangerővel. Egy elektronikai üzletben láttunk ilyen ülőkéket kirakva elég borsos áron. A legfapadosabb darab 30 000 Ft körül van, a kifinomultabb modellekért akár ennek három-négyszeresét is elkérhetik. Az utóbbiak viszont már – az alap funkciókon túl - a fotocellás érzékelő segítségével magától emelik és csukják az ülőke fedelét.

Nyelvi problémáink eddig nem nagyon voltak. A rémhírek ellenére elég könnyű olyan japánt találni, aki legalább alapszinten beszél angolul, és ha hibásan is, de el tudja mondani, hogy menjünk egyenesen, aztán az első saroknál balra. Általában minden rendesen ki van táblázva angolul is. Amikor éppen nem, akkor elég nagy bajban vagyunk, és garantált az eltévedés, de szerencsére ez tényleg csak nagyon ritkán fordul elő. A helyiek eddigi tapasztalataink szerint nagyon kedvesek és segítőkészek. A velük folytatott összes interakciónk folyamatos mosolygással és hajlongással végződik. Csak nehogy így maradjunk, ha eljöttünk. A minket körbevevő tömény aranyosságtól Péternek teljesen kisimultak az idegei, és hihetetlen módon egy rossz szava sincs az itteni emberekre. Az udvariasságuk néha tényleg elképesztő méreteket ölt. A vonaton például a kalauz meghajol az utasok előtt, amikor belép vagy kilép a vagonból, a közértes meg kezébe veszi a kezemet, és úgy adja át meghajolva a visszajáró aprót. Ráadásul az itteni emberek még szépek is, messze itt vannak a legszebb emberek az eddig meglátogatott ázsiai országok közül. Még belegondolni is rossz, hogy nemsokára újra a malacképű malájokat nézhetjük.
Azért, hogy valami rosszat is mondjunk, a térképeik katasztrofálisak, utcaneveik pedig nincsenek. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy 12 milliós nagyvárosban, hogy boldogulnak utcanevek nélkül. A nagyobb utaknak van nevük, a kisebb utcákat viszont sehogy nem lehet beazonosítani. A tájékozódást itt az segíti, hogy a városrészek, kisebb egységekre vannak bontva, azok még kisebbekre, azok pedig tovább háztömbökre. Azonban ebben sincs nagy köszönet, a tokiói szállásunk utcája például a 30-10-1 számot kapta a városrészen belül, ami a 32-es és a 18-as tömb között van. De még ezek a számozások is csak ímmel-ámmal vannak kirakva, úgyhogy legtöbb esetben csak az működik, hogy elgyalogolunk egy nagyobb útig, hogy rákerüljünk a térképre.