Jávai kitérő

Egyik nap reggel felkeltünk, és megállapítottuk, hogy ilyen nagy szélben semmi kedvünk nincs elmenni az aznapra tervezett búvártúrára, így fogtuk magunkat és egy óra szervezkedést követően elindultunk Jávára megnézni a Bromo vulkánt. Oda, ahova előző este eldöntöttünk, hogy biztos nem megyünk. A szokásosnál kalandosabbnak ígérkezett a túra, mivel útikönyvünk nem lévén, nagyjából annyi információval indultunk útnak, amennyit a recepciós felírt nekünk egy cetlire. Megvolt a város neve, ahova el kell buszoznunk, és falué, ahol megszállhatunk a vulkánon. Balin minden a turizmusra épül, és ha az ember megérkezik egy szál fogkefével a reptérre, találomra bemondhatja bármilyen isten háta mögötti falu nevét, mert azonnal 20 taxis fog ugrani, hogy elvigye. Valami hasonlóra számítottunk Jáván is, de helyette egy világ végi putriba csöppentünk.
Már a kompozás is egy nagy kaland volt. A Jáva és Bali közötti szoros asszem csak 4 km. Így a kompnak nevezett rozsdás, csálé roncsba való beszállástól igazán csak azért nem féltem, mert belegondoltam, hogy ha elsüllyednénk, és sikerül élve kijutnunk a hajóból, akkor csak maximum 2km-t kell úszni a partig. Az már elég esély a túlélésre. A jávai kompkikötő és a buszpályaudvar között még működtek a turizmus fogaskerekei, és pillanatok alatt találtunk egy hiénát, aki jó drágán (pffff…. szóval 150 forintért) elvitt minket a buszig. Ezek után a fogaskerekek leálltak, és pár órára úgy tűnt, hogy a gondviselés kegyeire vagyunk bízva. A buszunk valószínűleg már 20 évvel ezelőtt is matuzsálemnek számíthatott, hihetetlen lepusztult volt. Ugyan tyúkketrecek és fokhagymaszagú parasztok nem keserítették az életünket, de azért így is élményszámba ment az utazás. Buszmegállók nincsenek, csak simán le lehet inteni a buszt út mentén; leszállni is bárhol lehet, csak jó hangosan kell fütyülni vagy üvölteni, hogy a sofőr is meghallja. A szórakozásról pedig az egymás után felszálló zenészek gondoskodnak. Eljátszik pár számot, kalap körbe, leszáll, és pár kilométer múlva már száll is fel a következő trubadúr. Egyébként az indonéz zene nem is rossz, kifejezetten élveztük az előadásokat.

Útikönyv nélkül úgy logikáztunk, hogy a 190 km-es távot a busznak 3-4 óra alatt meg kéne tennie, de ez utólag nevetségesen optimista becslésnek bizonyult. 11-kor indultunk el Nyugat-Balin a szállásunkról, fél óra volt az út a kompig. Aztán a komp egy óra alatt vonszolta át magát a túlpartra, a busz pedig 5 és fél óra alatt tette meg az utat addig a városig, amiről csak annyit tudtunk, hogy – ha a recepciós jól mondta - majd ott kell valahol átszállnunk egy másik buszra, ami felvisz a hegyre. Fene sem gondolta volna, hogy 10 óra alatt jutunk el a nem egészen 300 km-re lévő végcélig.

Amikor délután 6-kor lement a nap, és még mindig sehol nem voltunk, kezdtünk kétségbeesni. Igazán az volt a legelkeserítőbb, hogy az út menti szakadt falvakban semmi nem utalt arra, hogy bárki képes lenne nekünk segíteni, ha a busz majd lerak minket a semmi közepén. Sehol nem volt halvány jele se annak, hogy itt bármit tudnának kezdeni két idegennel, akik nem beszélnek indonézül, ellenben szeretnének eljutni a vulkánra, de legalábbis meghúzni magukat valahol estére. Lement a nap, mi még mindig a buszon ültünk, és egyre kevésbé tűnt jó ötletnek ez a kis kiruccanás. Magunkban azt latolgattuk, hogy hogy vészeljük át ezt az éjszakát, anélkül, hogy az út szélén kelljen aludni, mert az ugye már biztos, hogy Bromora nem jutunk el. Utólag kiderült, hogy mindkettőnkben felmerült az ötlet, hogy besírjuk magunkat éjszakára a rendőrségre, de a benzinkúton alvás is egy elég népszerű lehetőségnek bizonyult.
Aztán egyszer a semmiből újra a jól kitaposott turistaösvényen találtuk magunkat. A jegyszedőbácsi odajött hozzánk, annyit mondott, hogy Bromo, és a busz megállt egy utazási iroda előtt. El sem akartuk hinni, hogy ekkora szerencsénk van! Egy háznyi kő esett le a szívemről. Innentől kezdve már simán ment minden: értünk jött egy kisbusz, ami felvitt a hegyre szállást keresni, és megrendeltük a dzsipet, ami hajnalban tovább vitt az egyik hegy tetejére, ahonnan lehet nézni a napfelkeltét. Mivel tök sötétben érkeztünk meg, nem is sejtettük, hogy hol lakunk. Másnap világosban döbbentünk rá, hogy a nagy kráter peremén éjszakáztunk.
Hajnalban 3000 méteren szörnyű hideg van itt is, és ha valaki Indonéziába megy, akkor feltehetően nem nagyon készül nagykabáttal; így a helyiek ráálltak a meleg ruha bizniszre – persze ezt is egy kis csavarral. Amikor felértünk a hegyre, feltűnt, hogy a szállodák előtt a falubeli emberek pokrócokba csavarva ácsorognak a sötétben, és árulják a meleg ruhákat. Szörnyű lelkiismeret-furdalástól gyötörve ültünk be az étterembe belapátolni a meleg levest, míg szegények kint kockára fagynak. Hogy támogassuk a helyi közösséget, akartunk Péternek venni egy pulóvert, de mint kiderült, ez nem olyan egyszerű: először hoztak neki egy cigivel kiégetett kanárisárga pulcsit, aztán egy tök büdös lilát, majd egy rózsaszín női blézert, míg végül sikerült egy szörnyű ronda fekete kabátban kiegyezniük. A hegy tetején már nem csak venni, hanem bérelni is lehet meleg cuccot. Így sikerül beszerezni nekem is egy hasonlóan szép kabátot. Vicces volt, hogy a kilátó néha úgy nézett ki, mintha csövesek gyülekezőhelye lenne, és az összes – máskor a részletekre kínosan ügyelő – nyugati turista ott feszített szedett-vedett, túlméretes kabátokban.
Jáva térképét eddigi életem során nem nagyon nézegettem, és csak most csodálkoztam rá, hogy a sziget közepén hosszanti irányban vulkánok lánca húzódik. Bromo csak egy a sok közül, azon kívül valószínű nincs is egyéb különlegessége, hogy a vele szembe lévő hegyre végig megy föl betonút, ahonnan remek kilátás nyílik a nagy kráterre, és az abban lévő három vulkánra. Biztos van ennél magasabb és érdekesebb, viszont egész Indonéziában nem lehet annál kényelmesebben vulkánt nézni, hogy kiszállsz a dzsipből, és 300 métert gyalogolsz a kilátóig. Ennek megfelelően hajnali 5kor egész rendes tömeg gyűlt össze, hogy megnézzük a napfelkeltét. Maga a napfelkelte amúgy nem egy nagy szám, nyugodtan ki lehetett volna hagyni a hajnali 3:30-as kelést, a kilátás viszont hibátlan volt. Ameddig a szem ellát szinte végig csak egy nagy lapos tálat lehet látni, ami maga a régi nagy kráter, és ebből egy kialudt és két működő vulkán emelkedik ki. A nagyobbik vulkán a turisták kedvéért még egy jó nagy adag hamut is pöfékelt ki magából, rendesen megvárva, hogy teljesen feljöjjön a nap, és lehessen rövid exponálási idővel fényképezni. A kilátó után, még volt egy közvetlen élményünk is Bromoval. Jelen pillanatban belőle csak kénes gázok jöttek elég diszkrét mennyiségben ahhoz, hogy biztonságos legyen felmenni a tetejére, és lenézni a vulkán gyomrába. Bugyogó lávát ugyan nem láttunk, de azért így is nagy élmény volt.
A program reggel 9-ig tartott, aztán mentünk le a városba, ahol felszedett minket az expressz turista busz. Ez egy fokkal ugyan jobb volt, mint az előző napi, de ez is egy koszlott, kehes roncs volt, amivel csupán fél órát sikerült lefaragni az előző napi 5 és fél órás menetidőből. A kompúton boldogan néztem, ahogy elhagyjuk Jáva partjait, és közeledünk újra Bali felé. A vulkántúra nagyon klassz volt, de ezt leszámítva Jáva egy mocskos szarfészeknek tűnt. Bízom benne, hogy tévedünk, így jutottunk két nap alatt erre a rendkívül sekélyes megállapításra, és ha kezünkbe vennénk egy könyvet, akkor a hajunkat tépnénk, hogy milyen helyeket hagytunk ki. Ki tudja? Ha még sokáig itt maradunk Malajziában, esetleg még elvetődhetünk újra arrafelé.

Istenek szigete

Nehéz összefoglalni, hogy milyen Bali, mert nagyon sok arca van. A turisták legnagyobb része délre érkezik a repülőtérre, és a környező településeken száll meg. Itt van a híres-hírhedt Kuta Beach, ahol még nem voltunk, de utolsó nap talán megnézzük. Az előzetes hírek szerint valahogy úgy nézhet ki, hogy nappal ausztrál tömegek ellepik a strandot, majd este ugyanezek a tömegek immár tök részegen megrohamozzák a kocsmákat és a diszkókat, a helyiek pedig megállás nélkül zaklatják a pénzes külföldieket. Ehhez nem sok kedvünk van, így inkább nekivágtunk a sziget azon részének, ahova kevesebb turista megy.

Észak felé menet megálltunk útközben pár napra Ubudban, Bali kulturális központjában. Nagyon jó kis hely és klassz kirándulásokat lehet tenni a környékén, csak a nagy tömeg miatt nem volt kedvünk itt sem sokat maradni. Bár az igazat megvallva nem is inkább a turisták voltak sokan, hanem a minden utat ellepő helyi motorosok. Észak ebből a szempontból sokkal kellemesebb. Hazugság lenne azt mondani, hogy itt nincsenek turisták. Vannak, de itt már kezelhetőbb mennyiségben, és egy-egy helyen sikerülhet teljesen magunk mögött hagyni a tömegeket. Most ahol vagyunk, a tengerparton kívül nem is nagyon vannak máshol külföldiek. Ennek következtében sokkal szegényebb is ez a környék, a táj pedig meglepően kopár. Állítólag hónapok óta nem esett itt eső. Nem gondoltam volna, hogy az Egyenlítő környékén lehet kiszáradt fákat, kopár hegyoldalakat látni. Délen gyönyörű szép zöld a vidék, de valahogy az is nagyon különbözik a Malajziában megszokottól. Malájban, ha egy területet az ember egy kis ideig békén hagy, ott pillanatokon belül egy mini dzsungel alakul ki, itt viszont sokkal szelídebb a növényzet.

Bár otthonról Balit egy álomszigetnek képzelném el, azért ha valaki véget nem érő hófehér pálmafás tengerpartokat képzel el, akkor nagyot fog csalódni. Nem mondom, hogy nincsenek, de az eddigi három tök híres strandból egy volt, amibe kedvünk volt egyáltalán belemenni. Egy hetet voltunk Balin úgy, hogy még bokáig sem álltunk bele a tengerbe. Vagy piszkos volt a part, vagy tele volt levakarhatatlan helyi árusokkal, vagy a kettő nem túl szerencsés keveréke. A mostani helyünk már egész kellemes, de azért még elég messze van egy Bounty reklám díszletétől. Délen állítólag egész jó, de onnan meg az ausztrálokat kéne kiphotshoppolni a tökéletes képhez.

Elég nagy ez a sziget ahhoz, hogy nem érkezhet úgy az ember, hogy kirakják a repülőből, aztán marha jó lesz minden. Bele kell fektetni egy kis energiát, és akkor tényleg nagyon különleges helyekre lehet eljutni. Viszont egy helyen maradva könnyen nagy csalódás lehet belőle. Persze, ha valaki otthon befizet egy nyaralásra, akkor nem sok esélye lesz elszabadulni a szálláshelyétől, és megkeresni Bali szája íze szerinti szegletét.

Azért nem csak nagybetűs tömegturizmus van itt. Bali igenis nagyon autentikus tud lenni. Igazából még nem voltam olyan helyen, ahol az emberek ennyire megőrizték volna a hagyományos szokásaikat és öltözéküket. A prospektusok és útikönyvek szerint Bali, az Istenek szigete, és ebben az esetben nem is hazudnak, a balinézek életében tényleg központi szerepet tölt be a vallás. A sziget lakosságának több mint 90%-a hindu, és úgy tűnik elég aktívan gyakorolják vallásukat. Lépten-nyomon a rengeteg istenük, alistenük és démonok szobraiba, és a részükre kihelyezett apró ajándékokba botlunk. A nap folyamán többször is kitesznek banán- vagy bambuszlevélből hajtogatott kosárkákat, amibe kis rizst, füstölőt és virágszirmokat tesznek.

Rengeteg ünnepük van, így a hét szinte minden napján lehet kisebb-nagyobb készülődést látni a templomok körül. Egyik nap sikerült is belefutnunk egy igazi nagy falusi ünnepségbe. Nem derült ki, hogy mire föl volt a felhajtás, de nagyon nagy buli volt. Először az tűnt fel, hogy az út mentén a nők nagy virágkompozíciókat meg bambuszkosarakat cipeltek a fejükön szép ünnepi ruhában, aztán amikor elmentünk a templom előtt, és láttuk a rengeteg odasereglett embert, mi is félreálltunk a kocsival. Kiderült, hogy a nők ezeket az ajándékokat a templomba hozták. A papok elvették tőlük, és letették az oltár elé, ahol már több méteren keresztül álltak nagy kupacba halmozva az istenek ajándékai: virágok, gyümölcsök és rengeteg rizs. Állítólag nincs balinéz szertartás zenészek és táncosok nélkül, így itt is voltak. A fiúk dárdás tánca után két férfi démonnak öltözve táncolt dobszólóra. Aztán egyszer csak azt láttuk, hogy az egyik démon ráesik egy ajándékokkal megrakott asztalra, és elkezd vonaglani a földön. Jött egy csomó férfi, rávetették magukat, és lecibálták a fejéről a maszkot. Akkor lehetett látni, hogy a táncos totál transzban van, és fogalma sincs, hogy mi történt vele. Ezt megelőzően egyik nap voltunk egy táncelőadáson, aminek a végén az egyik táncos transzba esve futkározott a parázson, de az azért mégiscsak egy kicsit sántított, mert turistáknak szóló műsoron láttuk. Ez viszont igazi volt, kizárólag a helyi közönség részére.
A vallási ünnepek mellett ott vannak a családi ünnepeik, amik szintén nem járnak kisebb felhajtással. A születés, felnőtté válás, házasság és a halál mind rengeteg grandiózus ünnepet von maga után, ahol a fél falu együtt főzőcskézhet, ehet-ihat kora reggeltől késő estig. Az egyik szállásunkon szerencsénk volt egy ilyen ünnep fültanújává válnunk, amikor hajnali 3kor arra ébredtünk, hogy szomszédban ölik a malacot a bulira. 10-20 percig hallgattuk a visítást, de utána megtaláltuk a füldugót, és már nem hallottuk szegény malacka utolsó nyögéseit.
A helyiek kifejezetten kellemes meglepetést okoztak. Idegesítő, furmányos helyi szuvenírárus maffiára számítottunk, ehhez képest annyira nem is levakarhatatlanok, és csak egyszer akartak nagyon átverni. A sok kicsit inkább nem számoljuk :). Erre felé egy ország lakóinak gazdagságát jól lehet mérni azzal, hogy a helyiek mennyire erőszakosan agitálnak portékájuk és szolgáltatásaik megvétele mellett. Malajzia van annyira gazdag, hogy ez a jelenség tulajdonképpen ismeretlen. Kambodzsában viszont a No. Thank you! a helyiek szemében egyértelmű ígéretet jelent a vásárlásra, és az árusok addig követnek óbégatva, míg be nem adod a derekad. Itt elég gyakran leszólítgatnak, de a nemleges válaszba meglepően hamar beletörődnek, és nem kell felesleges és iszonyatosan idegesítő köröket futnunk.

Elakadtunk

Regota hallgatunk, de ennek megvan az oka. Egyreszt folyamatosan van valami program, masreszt nincs internetunk. Mar van egy par kesz anyag, amit fel is fogunk tolteni, amint szelessav kozelebe erunk, de addig meg par napot meg tukon kell ulni.

Puszi

Vissza nyugatra

Véget ért a japán móka. Sajnos nagyon ritkán jutottunk internethez, így be kell érnetek egy utólagos beszámolóval. Az előző bejegyzésben inkább általánosságokról írtam, most itt vannak a tények, hogy mikor merre jártunk, mit láttunk.

Tehát ahogy azt már korábban megírtam, az első két napot Tokióban töltöttük, majd shinkanzenre pattantunk, és meg sem álltunk Kiotóig. Kiotó leginkább templomai és történelmi nevezetességei miatt tarthat számot érdeklődésre, bár az utcákon sétálgatva elég nehéz elsőre elhinni, hogy tényleg érdemes volt ide jönni. A város nagy része unalmas modern toronyházakból áll, de van néhány érdekes régi városrész, ahol a teaházak közötti sikátorokban néha eltipeg egy-egy gésa, és hagyományos fogadók és üzletek között nem is olyan nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett a régi Kiotó pár száz évvel ezelőtt. Japán nagy csókos lehet az Unesconál, mert csak Kiotóban 18 Unesco világörökség van, és más városokban is úton útfélen beléjük botlottunk. Ha valaki szeretné ezeket mind végignézni, csak Kiotóban simán eltölthet ezzel egy hetet. Mi ennyire nem vagyunk fanatikusok, megnéztünk egy pár tényleg nagyon szép templomot, meg zen kertet, aztán mentünk tovább. Akár néztünk volna többet is, de ebben a kánikulában nagyon nagy elhatározás kellett ahhoz is, hogy egyáltalán kilépjük a szállodából.

Bár Japán a legtöbb gazdag országtól nagyon messze van, azért számítottunk arra, hogy lépten-nyomon kerülgetni kell az amerikai, ausztrál és egyéb nyugati turistákat. Ehhez képest szinte alig találkoztunk fehérekkel, belföldi turistákkal viszont annál inkább. Bárhova mentünk minden nevezetesség tele volt japán családokkal és nyugdíjas csoportokkal. Az oszakai akváriumba például csütörtök délután jutottunk el, és még akkor is tömve volt japókkal. Szerencsére akkora baromi nagy ez a hely, hogy még ilyen tömegekkel is viszonylag könnyen megbirkózik. Itt van a világ egyik legnagyobb akváriuma (mármint konkrétan a tartály, amiben tartják a halakat), amit három emeleten keresztül lehet körbejárni, és tátott szájjal csodálni az ott úszkáló manta rájákat, cápákat, barrakudákat. Eszméletlen jó!
Kiotóból egy napra elmentünk még Hiroshimába, ami inkább csak egy pipa volt, mint felejthetetlen élmény. A város természetesen nagyon modern, és eszébe sem jut róla az embernek a sötét múlt, ha el nem keveredik az emlékparkig. Az emlékműveken és a múzeumon kívül egyetlen épület emlékeztet csak a támadásra, amit meghagytak a történtek mementójaként: egy volt ipari bemutató csarnok, ami nagyjából a robbanás epicentruma alatt állt, így a falai nem dőltek le, ellenben 2 kilométeres sugarú körön belül szinte minden. Kétség kívül mély benyomást tesz az emberre, a múzeummal együtt pedig egész sok mindent meg lehet tudni az atombomba ledobásáról és Japán nem túl dicső háborús múltjáról. Az szimpatikus volt, hogy a múzeumban kellő önkritikával nyilatkoztak a második világháborús tetteikről, és feketén-fehéren bemutatták, hogy mi vezetett Hiroshima támadásához.
Mielőtt visszamentünk volna Tokióba, még eltöltöttünk két napot Nikkoban, egy Tokiótól 50 km-re északra lévő kisvárosban. Ha Kiotó templomai szépek, akkor ezek eszméletlen gyönyörűek. A város a hegyekben fekszik, és a templomok nem elszórva, hanem egy nagy tömbben vannak. A legjobb az egészben, hogy amikor ott voltunk végig ködös idő volt, és ez az óriási mohás fákkal együtt misztikus, már-már túlvilági hangulatot kölcsönzött több száz éves épületeknek.
Vasárnap voltunk ott, így tömve volt turistákkal, és iskoláscsoportokkal, de a távolabbi épületeknél már sikerült néha elszakadni a tömegtől, és akkor az egész hely a miénk volt ködöstűl, óriásfenyőstűl, mohás oszlopostúl. A városban volt egy kis behind the scenes érzésünk is. A pályaudvar környékén laktunk, elég messze a nevezetességektől és a turistás résztől. Így láthattuk, hogy az előzetes híresztelésekkel ellentétben azért Japánban sincs mindenütt kolbászból a kerítés. Itt is vannak rendezetlen udvarok, ütött-kopott házak és legkevésbé sem boldog kinézetű emberek. Tulajdonképpen Nikko ezen része olyan volt, ahol az ember csak alkoholista lehet, vagy sorozatgyilkos.
Utolsó napunkat megint Tokióban töltöttük mindenféle különösebb program nélkül, kezdtünk a reggeli halpiacon, ami inkább egy halgyárra emlékeztetett, Péter hullámvasutazott az egyik helyi élményparkban, és csak bámultunk Akihabara negyedben, ahol egész háztömbök vannak tele elektronikai termékeket és manga képregényeket árusító boltokkal.