Végső mérleg

Milyen is volt Vietnám? Nem biztos, hogy ez volt a legszebb vagy legérdekesebb hely, ahol eddig voltunk, de mindenképpen az egyik legkülönlegesebb volt. Néha annyira meghökkentően más, amilyet eddig még soha sehol nem láttunk. Malajzia ehhez képest egy steril laboratórium, de még Kína is valahogy sokkal szervezettebb és rendezettebb országnak tűnt, és nem volt ekkora kulturális különbség.

Az is biztos, hogy ez a legszegényebb ország, ahol valaha voltunk. Ez abból a szempontból jó, hogy nekünk nevetségesen olcsó volt minden, de azért az emberek szegénysége nagyon szembetűnő, és emiatt néha eléggé rosszul éreztük magunkat. Vietnámban a népesség 80%-a mezőgazdaságból él, és ők alig napi 1-2$ -t keresnek. Itt még teljesen normális látvány, hogy a paraszt ökörrel szántja fel a földet vagy motorral hordja a malacot, csirkét.

Valószínűleg ebből fakad, hogy a turistákat két lábon járó nyitott pénztárcának nézik, és elég arcátlan próbálkozásokat tesznek a levágásukra. Az már természetes volt, hogy mi általában az ár másfélszeresét fizetjük mindennek, de amikor a normál ár három-négyszeresét kérték el, akkor azért már felment a pumpa. Borravalót osztogattunk rendesen fűnek-fának, de azért a mi fejünkben ez a szolgáltatás minőségéhez kötődik. Sok vietnámi viszont elvárja, hogy a fehér ember számolatlanul szórja a jattot, nem azért mert ő jól dolgozott, hanem azért mert ők szegények, és mi meg gazdagok vagyunk. Elég lehangoló volt néha, hogy köszönés helyett, csak annyit mondanak, hogy „Tip money", és ilyen viselkedéssel sajnos elég sokszor lehet találkozni. Nem tudom, hogy ez más szegény országban is így van-e, vagy csak a vietnámiak ennyire tarhálósak. Azért persze tudnak tök aranyosak is lenni. Azt például nagyon szerettük, hogy amikor átmentünk kisebb településeken az összes gyerek, de még a felnőttek nagy része is kijön a házból, és integet nekünk.

Végeredményben úgy vagyunk, hogy legjobban akkor éreztük magunkat, amikor magunk mentünk el felfedezni a vidéket, mert a befizetett utazások kivétel nélkül katasztrofálisak voltak. Azokon a helyeken is szép dolgokat láttunk, de a túravezetőknek ugye elsődleges érdeke, hogy minél kevesebbet tartózkodjunk olyan helyeken, ahol ingyen láthatunk dolgokat, és minél többet ott, ahol ő kap százalékot a vásárlásaink után. Ez persze nem volt meglepetés, mert a világon mindenhol így van, de azért minden egyes alkalommal kellően felidegesítettük magunkat, amikor megálltunk egy újabb fél órára egy újabb fazekasműhelynél. Csak ugye kevés időnk volt, sokat akartunk látni, és a közlekedés sok helyen annyira nehézkes, hogy ha nem szervezett túrával megyünk, akkor legalább dupla annyi időbe telt volna odamenni. Viszont, amikor magunkban kalandoztunk az szuper jó volt. Vietnámban még az is nagyon érdekes, ahol semmi látnivaló nincs pl. nekünk már az is nagy kaland volt, amikor csak sétálgattunk a kertek vagy rizsföldek mentén.

Nem igazán volt olyan a programban, amire azt mondtuk, hogy azt mindenképp másképp kellett volna csinálni vagy kihagyni. Ha egy kicsit több időnk lett volna, akkor a szervezett utak helyett magunk mentünk volna, de utunk állomásaival alapvetően mindenhol elégedettek voltunk. Összes helyen találtunk valami nagyon jót, nagyon érdekeset.

Lent délen

Hoi Anból Saigonba repültünk, ami a várakozásokkal ellentétben nem volt nyüzsgőbb nagyváros, mint Hanoi. Bár nagyon nehéz volt elképzelni, hogy hogy lehet valami Hanoinál is forgalmasabb. Azért sokban Saigon sem marad el az északi testvérétől, itt is rengeteg a motoros, büdös, és folyamatos a dudálás, de valahogy mégis egy kicsit élhetőbbnek tűnt. Itt nem akartunk sokat a városban lenni, úgyhogy inkább csak bázisnak használtuk, innen szerveztünk utakat, és itt hagytuk a bőröndünket, hogy azt ne kelljen magunkkal cipelni.

Először elmentünk egy kétnapos Mekong-delta túrára. Arra számítottam, hogy ez lesz az utunk legjobb állomása, de sajnos nem így lett. Biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes lehet a táj, meg az emberek, de mi ebből inkább csak ízelítőt láttunk. A túraszervezők azt gondolták, hogy aki ide jön, az elsősorban a pénzét szeretné költeni, ezért a program nagyjából abból állt, hogy a cukorkakészítő műhelyből, a méz készítő műhelybe mentünk, onnan kávézni, utána a helyi zenészek előadását lehet élvezni, persze bőséges borravalóval jutalmazva a remek szórakozást. Mi legalább a zenészek előadásáról ellógtunk, úgyhogy volt egy kis időnk barangolni a kertek meg gyümölcsösök között, az tényleg tök érdekes és szép volt. Második nap korán reggel elmentünk két úszó piacra. A farmerek minden hajnalban kimennek ide a gyümölccsel és zöldséggel megrakodott hajóikkal, és továbbadják az árut a nagykereskedőknek. Az egész család ott van a hajón, kisgyerekestül, nagymamástul, kutyástul, tyúkostul. Mi már a végére érkeztünk, de még így is rengeteg hajó volt kint. Nagyjából ennyi volt a Mekong túra minket érdeklő része. Lehetne még írni arról, hogy milyen kávézókban és boltokban álltunk meg az út során, de az lehet, hogy nem lenne annyira izgi.

Eredeti tervek szerint a Mekong-deltából egyenesen mentünk volna Phu Quoc szigetre, de kiderült, hogy a szilveszter környéki napokban nincs már szabad hely visszafelé a repülőgépen, és az 1 órás repülőút helyett nem akartunk bevállalni a 9 óra buszozást, úgyhogy jött a B terv, ami legalább olyan jóra sikerült, mintha a szigetre mentünk volna.

Mui Ne nevű üdülőhelyre mentünk. Ez kb. 200 km-re van Saigontól, de busszal kb. 4 óra volt. Az állandó szél meg a nagy hullámok miatt nagy szörfös hely, és környék talaja annyira errodálódik, hogy aprócska sivatagok alakultak ki. Béreltünk egy robogót, és azzal mentünk felfedezni a vidéket. Ez lett végül az utunk legjobb része. Elmentünk a szomszéd halászfaluba, a homokdűnékhez és bóklásztunk a környező falvakban. Így lehet igazán felfedezni az országot. Az idő nem volt túl jó. Mind 3 nap be volt borulva, de persze nem volt hideg, úgyhogy kirándulásokhoz pont jó volt. Nagyjából itt ért véget az utunk.

Saigonba 30-án este értünk vissza, ma (dec. 31) már nem sok mindent csináltunk: elmentünk a háborús múzeumba, sétáltunk a belvárosban és elmentünk egy piacra. Saigonból ment a repülőnk Bangkokba, és itt átszállunk a budapesti gépre.

Kicsit örülünk, hogy megyünk haza. Már jó rég nem voltunk otthon, de nagyon rossz lesz rögtön belecsöppenni a télbe. Most állítólag -10 fok van otthon, és havazik, mi meg a +30-ból jövünk. Fura lesz, hogy otthon nincs nyüzsgés az utcákon, nincsenek utcai kajáldák, nincs ezerféle gyümölcs, nincsenek fogatlan riksás emberek, akiket úgy érezzük, hogy feltétlen le kell fényképeznünk, ugyanakkor már ránk fér egy kis csönd, mert abban az utóbbi 2 hónapban nem sok részünk volt.

Közép-Vietnám

Ezeket a bejegyzéseket már Bangkokból írom, és majd otthon töltjük fel a blogra. Épp várunk a Budapestre menő Malév gépre egy órával újév és a beszállás előtt. Az út végén eléggé elmaradtunk a blogírással, mert az utolsó napokban nem volt velünk laptop.

Szóval ott hagytam abba, hogy elindultunk Hanoiból, egy Hoi An nevű alaptalanul felkapott városkába. Az előzetes hírek alapján egy gyönyörű történelmi kisvárost képzeltünk el, és értetlenül álltunk a poros kis utcákon, hogy miért nézik a turisták a düledező házakat. Volt egy pár szép épület is, de Vietnám gyöngyszemének azért semmiképp sem lehet nevezni. Ennek ellenére azért nagyon jól eltöltöttünk ott két napot. Elbickliztünk a környező rizsföldekre meg a tengerpartra, második nap pedig béreltünk taxit, és kora reggel elindultunk megnézni My Son-ban levő templomromokat. Ez egy, az angkori romokhoz hasonló templomegyüttes, csak épp nem olyan nagy, és csak egy részén maradtak meg jó állapotban az épületek. A többit - láss csodát - lerombolták az amerikaiak. Mindenesetre így „kicsiben” is nagyon lenyűgöző volt. El tudom képzelni, hogy Angkor milyen lélegzetelállító lehet! Nyolc előtt már ott is voltunk, így majdnem másfél óránk volt, hogy majdhogynem teljesen magunkban nézzük körbe. Nagyon nagy élmény volt, hogy az erdő közepén bóklászunk a romok között, és csak néha sétál be a képbe egy-egy korán kelő turista. Összesen lehettünk ott talán tizen-tizenöten, amit később nagyon tudtunk értékelni, ugyanis fél tízkor megérkeztek a turistabuszok, és az emberek elözönlötték az egész területet. Mi addigra már végeztünk is, úgyhogy kicsit hallgatóztunk még, hogy mit mondanak a túravezetők a csoportoknak, aztán mentünk is vissza a városba.

Mindez 24-én volt, úgyhogy nagyjából ez a kirándulás volt a karácsonyi ajándék magunknak magunktól. Szenteste egy kicsit szomorkás volt. Nem gondoltam, hogy hiányozni fog, de azért rossz volt, hogy semennyire sem volt karácsonyi hangulat, illetve nem úgy, ahogy mi megszoktuk. A vietnámiak petárdáztak, füstölőket meg fénymásolt (?) ötezerdollárosokat (!) égettek, hogy a Jézuska hozzon nekik szok-szok gazdagszágot. A külföldi turisták nagy része csak andalgott az utcákon, egy páran meg részegen mikulás sapkában gajdoltak. Ja és persze a hotel halljából telefonált mindenki haza a családnak, ahogy mi is tettünk.

A vietnámiak vallásossága egyébként elég érdekes jelenség. Az ország lakosságának majdnem fele buddhista kb. 10% keresztény, a maradék taoista, konfucianista vagy az ősök szellemét tiszteli. De inkább úgy tűnt, hogy biztonság kedvéért azért mindenki tisztel mindenféle istent, mert abból baj nem lehet. Buddha és/vagy az ősök tiszteletére felállított oltárokkal szinte mindenütt lehet találkozni. A boltokban, hotel recepcióján, utcán a járda mellett, villanyoszlop alatt, szekrény tetején, autó műszerfalán, a legelképesztőbb helyeken láttunk minioltárokat füstölőkkel, felajánlott gyümölccsel és egyéb ajándékokkal. Tökre tetszett, hogy az imádkozás is egy nyilvános dolog nekik. Karácsony környékén egy csomó embert láttunk, amint az útpadkán egy hevenyészetten felállított oltárnál égetik a füstölőt meg a fénymásolt pénzeket, és imádkoznak.