Fear the monkey

Így első hétvégén nem akartunk tök fáradtan belevágni valami nagy túrába, úgyhogy csak itt maradtunk a környéken. Szombaton azért kimentünk a városból, hogy lássunk valami zöldet is. Elmentünk a Templer Parkba, ami egy kedvelt családi piknikező hely kb. 20 km-re a várostól. Marha jól néz ki: vízesések futnak le a hegy oldalában, és 3-4 helyen kis teraszok törik meg a lejtőt, ahol tavacskákban összegyűlik a víz, ott lehet lubickolni a természetes medencékben, és dögönyöztetni a hátad a lezúduló vízzel. Mi fürdőcuccot nem vittünk, ami végül is nem is baj, mert mivel mi voltunk ott egyedüli fehérek, és tuti mindenki minket nézett volna. Inkább csak sétálgattunk egy kicsit a kiépített ösvényeken, meg fényképezgettük a parkban lebzselő majomcsordákat.

Mint kiderült, az itteni makákók legkevésbé sem tartoznak Isten kedves és barátságos báránykái közé, hanem agresszív kis bunkók. Azt általában elmondják az útikönyvek, hogy az ilyen majmos helyeken vigyázni kell, mert a majmok ellophatják az érdekesnek tűnő dolgokat, de arról nem volt szó, hogy meg is akarnak támadni érte. Amikor leértünk a hegyről, gyermeki örömmel láttam neki a parkolóban vett dinnyeszeletem elfogyasztásának, amikor szembejött egy majom, és elkezdte fixírozni a dinnyémet. Meredten nézte, aztán elindult felém, én odatoppantottam felé egy finom nőieset, amivel meglepő módon nem sikerült elijeszteni, úgyhogy mielőtt lecsapott volna rám, szégyenszemre megfutamodtam, és odadobtam neki a dinnyémet. Megalázó vereség volt. A majom jóllakott, a malájok kiröhögtek.

Kicsit javított a lelki világomon, hogy utána átmentünk a Batu Caves-hez, egy hindu szent helyre, ahol szintén rengeteg majom volt, és szemtanúja lehettem, hogy nemcsak engem terrorizálnak a kis szemetek. Egy kislány épp jégkrémet evett, amikor egy majom elkezdte fenyíteni, hogy elvehesse tőle. A gyerek bőgve odaszaladt az anyukájához, úgyhogy ideiglenesen megúszta a dolgot, de egy perccel később már újra hallottuk a sírását, és láttuk, hogy kicsit odébb a korláton a majom vígan majszolja a kislány jégkrémét. Dögök!

Jön, jön, újra itt… Még hosszabb, még izgalmasabb, eddig nem látott részekkel

Múlt héten ismét visszatértünk Kuala Lumpurba eléggé vegyes érzelmekkel. Nem nagyon repestünk az örömtől, hogy újabb hónapokat kell itt tölteni, de azt elmondhatjuk, hogy eddig a vártnál sokkal jobban érezzük magunkat. Sok minden még nem történt velünk: egyet költözködtünk a szállodából, és még egy hét után is küszködünk az átállással. Tegnap már sikerült 2 előtt elaludni, ami nagy sikerként könyvelhető el, de azért dolgozunk folyamatosan, hogy meglegyen a napi 6 óránál több alvás.

Úgy néz ki, hogy augusztus végéig itt maradunk, de ez még plusz mínusz irányba változhat (valószínűleg inkább plusz). Közben pedig reményeink szerint lesz még egy hosszabb szabadság is, amit valahol itt a "környéken" töltünk. De a poént most még nem lőjük le.

Szóval a blog újraindul. Reméljük, lesznek érdekes fejlemények, amiről beszámolhatunk, úgyhogy látogassatok ide szorgalmasan.

Képek

Végre-valahára sikerült feltölteni az összes képet. Hazaérkezésünk után nagy lelkesedéssel feltettem a képek felét, ami aztán úgy is maradt két hónapig. Most újult erővel vágtam neki a feladatnak, és örömmel jelenthetem, hogy sikerült befejezni a nagy művet.

Utazásunk képeit itt nézhetitek meg:
http://picasaweb.google.com/malajturne

Végső mérleg

Milyen is volt Vietnám? Nem biztos, hogy ez volt a legszebb vagy legérdekesebb hely, ahol eddig voltunk, de mindenképpen az egyik legkülönlegesebb volt. Néha annyira meghökkentően más, amilyet eddig még soha sehol nem láttunk. Malajzia ehhez képest egy steril laboratórium, de még Kína is valahogy sokkal szervezettebb és rendezettebb országnak tűnt, és nem volt ekkora kulturális különbség.

Az is biztos, hogy ez a legszegényebb ország, ahol valaha voltunk. Ez abból a szempontból jó, hogy nekünk nevetségesen olcsó volt minden, de azért az emberek szegénysége nagyon szembetűnő, és emiatt néha eléggé rosszul éreztük magunkat. Vietnámban a népesség 80%-a mezőgazdaságból él, és ők alig napi 1-2$ -t keresnek. Itt még teljesen normális látvány, hogy a paraszt ökörrel szántja fel a földet vagy motorral hordja a malacot, csirkét.

Valószínűleg ebből fakad, hogy a turistákat két lábon járó nyitott pénztárcának nézik, és elég arcátlan próbálkozásokat tesznek a levágásukra. Az már természetes volt, hogy mi általában az ár másfélszeresét fizetjük mindennek, de amikor a normál ár három-négyszeresét kérték el, akkor azért már felment a pumpa. Borravalót osztogattunk rendesen fűnek-fának, de azért a mi fejünkben ez a szolgáltatás minőségéhez kötődik. Sok vietnámi viszont elvárja, hogy a fehér ember számolatlanul szórja a jattot, nem azért mert ő jól dolgozott, hanem azért mert ők szegények, és mi meg gazdagok vagyunk. Elég lehangoló volt néha, hogy köszönés helyett, csak annyit mondanak, hogy „Tip money", és ilyen viselkedéssel sajnos elég sokszor lehet találkozni. Nem tudom, hogy ez más szegény országban is így van-e, vagy csak a vietnámiak ennyire tarhálósak. Azért persze tudnak tök aranyosak is lenni. Azt például nagyon szerettük, hogy amikor átmentünk kisebb településeken az összes gyerek, de még a felnőttek nagy része is kijön a házból, és integet nekünk.

Végeredményben úgy vagyunk, hogy legjobban akkor éreztük magunkat, amikor magunk mentünk el felfedezni a vidéket, mert a befizetett utazások kivétel nélkül katasztrofálisak voltak. Azokon a helyeken is szép dolgokat láttunk, de a túravezetőknek ugye elsődleges érdeke, hogy minél kevesebbet tartózkodjunk olyan helyeken, ahol ingyen láthatunk dolgokat, és minél többet ott, ahol ő kap százalékot a vásárlásaink után. Ez persze nem volt meglepetés, mert a világon mindenhol így van, de azért minden egyes alkalommal kellően felidegesítettük magunkat, amikor megálltunk egy újabb fél órára egy újabb fazekasműhelynél. Csak ugye kevés időnk volt, sokat akartunk látni, és a közlekedés sok helyen annyira nehézkes, hogy ha nem szervezett túrával megyünk, akkor legalább dupla annyi időbe telt volna odamenni. Viszont, amikor magunkban kalandoztunk az szuper jó volt. Vietnámban még az is nagyon érdekes, ahol semmi látnivaló nincs pl. nekünk már az is nagy kaland volt, amikor csak sétálgattunk a kertek vagy rizsföldek mentén.

Nem igazán volt olyan a programban, amire azt mondtuk, hogy azt mindenképp másképp kellett volna csinálni vagy kihagyni. Ha egy kicsit több időnk lett volna, akkor a szervezett utak helyett magunk mentünk volna, de utunk állomásaival alapvetően mindenhol elégedettek voltunk. Összes helyen találtunk valami nagyon jót, nagyon érdekeset.

Lent délen

Hoi Anból Saigonba repültünk, ami a várakozásokkal ellentétben nem volt nyüzsgőbb nagyváros, mint Hanoi. Bár nagyon nehéz volt elképzelni, hogy hogy lehet valami Hanoinál is forgalmasabb. Azért sokban Saigon sem marad el az északi testvérétől, itt is rengeteg a motoros, büdös, és folyamatos a dudálás, de valahogy mégis egy kicsit élhetőbbnek tűnt. Itt nem akartunk sokat a városban lenni, úgyhogy inkább csak bázisnak használtuk, innen szerveztünk utakat, és itt hagytuk a bőröndünket, hogy azt ne kelljen magunkkal cipelni.

Először elmentünk egy kétnapos Mekong-delta túrára. Arra számítottam, hogy ez lesz az utunk legjobb állomása, de sajnos nem így lett. Biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes lehet a táj, meg az emberek, de mi ebből inkább csak ízelítőt láttunk. A túraszervezők azt gondolták, hogy aki ide jön, az elsősorban a pénzét szeretné költeni, ezért a program nagyjából abból állt, hogy a cukorkakészítő műhelyből, a méz készítő műhelybe mentünk, onnan kávézni, utána a helyi zenészek előadását lehet élvezni, persze bőséges borravalóval jutalmazva a remek szórakozást. Mi legalább a zenészek előadásáról ellógtunk, úgyhogy volt egy kis időnk barangolni a kertek meg gyümölcsösök között, az tényleg tök érdekes és szép volt. Második nap korán reggel elmentünk két úszó piacra. A farmerek minden hajnalban kimennek ide a gyümölccsel és zöldséggel megrakodott hajóikkal, és továbbadják az árut a nagykereskedőknek. Az egész család ott van a hajón, kisgyerekestül, nagymamástul, kutyástul, tyúkostul. Mi már a végére érkeztünk, de még így is rengeteg hajó volt kint. Nagyjából ennyi volt a Mekong túra minket érdeklő része. Lehetne még írni arról, hogy milyen kávézókban és boltokban álltunk meg az út során, de az lehet, hogy nem lenne annyira izgi.

Eredeti tervek szerint a Mekong-deltából egyenesen mentünk volna Phu Quoc szigetre, de kiderült, hogy a szilveszter környéki napokban nincs már szabad hely visszafelé a repülőgépen, és az 1 órás repülőút helyett nem akartunk bevállalni a 9 óra buszozást, úgyhogy jött a B terv, ami legalább olyan jóra sikerült, mintha a szigetre mentünk volna.

Mui Ne nevű üdülőhelyre mentünk. Ez kb. 200 km-re van Saigontól, de busszal kb. 4 óra volt. Az állandó szél meg a nagy hullámok miatt nagy szörfös hely, és környék talaja annyira errodálódik, hogy aprócska sivatagok alakultak ki. Béreltünk egy robogót, és azzal mentünk felfedezni a vidéket. Ez lett végül az utunk legjobb része. Elmentünk a szomszéd halászfaluba, a homokdűnékhez és bóklásztunk a környező falvakban. Így lehet igazán felfedezni az országot. Az idő nem volt túl jó. Mind 3 nap be volt borulva, de persze nem volt hideg, úgyhogy kirándulásokhoz pont jó volt. Nagyjából itt ért véget az utunk.

Saigonba 30-án este értünk vissza, ma (dec. 31) már nem sok mindent csináltunk: elmentünk a háborús múzeumba, sétáltunk a belvárosban és elmentünk egy piacra. Saigonból ment a repülőnk Bangkokba, és itt átszállunk a budapesti gépre.

Kicsit örülünk, hogy megyünk haza. Már jó rég nem voltunk otthon, de nagyon rossz lesz rögtön belecsöppenni a télbe. Most állítólag -10 fok van otthon, és havazik, mi meg a +30-ból jövünk. Fura lesz, hogy otthon nincs nyüzsgés az utcákon, nincsenek utcai kajáldák, nincs ezerféle gyümölcs, nincsenek fogatlan riksás emberek, akiket úgy érezzük, hogy feltétlen le kell fényképeznünk, ugyanakkor már ránk fér egy kis csönd, mert abban az utóbbi 2 hónapban nem sok részünk volt.