Lent délen

Hoi Anból Saigonba repültünk, ami a várakozásokkal ellentétben nem volt nyüzsgőbb nagyváros, mint Hanoi. Bár nagyon nehéz volt elképzelni, hogy hogy lehet valami Hanoinál is forgalmasabb. Azért sokban Saigon sem marad el az északi testvérétől, itt is rengeteg a motoros, büdös, és folyamatos a dudálás, de valahogy mégis egy kicsit élhetőbbnek tűnt. Itt nem akartunk sokat a városban lenni, úgyhogy inkább csak bázisnak használtuk, innen szerveztünk utakat, és itt hagytuk a bőröndünket, hogy azt ne kelljen magunkkal cipelni.

Először elmentünk egy kétnapos Mekong-delta túrára. Arra számítottam, hogy ez lesz az utunk legjobb állomása, de sajnos nem így lett. Biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes lehet a táj, meg az emberek, de mi ebből inkább csak ízelítőt láttunk. A túraszervezők azt gondolták, hogy aki ide jön, az elsősorban a pénzét szeretné költeni, ezért a program nagyjából abból állt, hogy a cukorkakészítő műhelyből, a méz készítő műhelybe mentünk, onnan kávézni, utána a helyi zenészek előadását lehet élvezni, persze bőséges borravalóval jutalmazva a remek szórakozást. Mi legalább a zenészek előadásáról ellógtunk, úgyhogy volt egy kis időnk barangolni a kertek meg gyümölcsösök között, az tényleg tök érdekes és szép volt. Második nap korán reggel elmentünk két úszó piacra. A farmerek minden hajnalban kimennek ide a gyümölccsel és zöldséggel megrakodott hajóikkal, és továbbadják az árut a nagykereskedőknek. Az egész család ott van a hajón, kisgyerekestül, nagymamástul, kutyástul, tyúkostul. Mi már a végére érkeztünk, de még így is rengeteg hajó volt kint. Nagyjából ennyi volt a Mekong túra minket érdeklő része. Lehetne még írni arról, hogy milyen kávézókban és boltokban álltunk meg az út során, de az lehet, hogy nem lenne annyira izgi.

Eredeti tervek szerint a Mekong-deltából egyenesen mentünk volna Phu Quoc szigetre, de kiderült, hogy a szilveszter környéki napokban nincs már szabad hely visszafelé a repülőgépen, és az 1 órás repülőút helyett nem akartunk bevállalni a 9 óra buszozást, úgyhogy jött a B terv, ami legalább olyan jóra sikerült, mintha a szigetre mentünk volna.

Mui Ne nevű üdülőhelyre mentünk. Ez kb. 200 km-re van Saigontól, de busszal kb. 4 óra volt. Az állandó szél meg a nagy hullámok miatt nagy szörfös hely, és környék talaja annyira errodálódik, hogy aprócska sivatagok alakultak ki. Béreltünk egy robogót, és azzal mentünk felfedezni a vidéket. Ez lett végül az utunk legjobb része. Elmentünk a szomszéd halászfaluba, a homokdűnékhez és bóklásztunk a környező falvakban. Így lehet igazán felfedezni az országot. Az idő nem volt túl jó. Mind 3 nap be volt borulva, de persze nem volt hideg, úgyhogy kirándulásokhoz pont jó volt. Nagyjából itt ért véget az utunk.

Saigonba 30-án este értünk vissza, ma (dec. 31) már nem sok mindent csináltunk: elmentünk a háborús múzeumba, sétáltunk a belvárosban és elmentünk egy piacra. Saigonból ment a repülőnk Bangkokba, és itt átszállunk a budapesti gépre.

Kicsit örülünk, hogy megyünk haza. Már jó rég nem voltunk otthon, de nagyon rossz lesz rögtön belecsöppenni a télbe. Most állítólag -10 fok van otthon, és havazik, mi meg a +30-ból jövünk. Fura lesz, hogy otthon nincs nyüzsgés az utcákon, nincsenek utcai kajáldák, nincs ezerféle gyümölcs, nincsenek fogatlan riksás emberek, akiket úgy érezzük, hogy feltétlen le kell fényképeznünk, ugyanakkor már ránk fér egy kis csönd, mert abban az utóbbi 2 hónapban nem sok részünk volt.