Az előző beszámolókból nem nagyon derül ki, hogy hogy is töltöttük ezt a két és fél hetet, pedig repkedtek a kérdések, hogy milyen volt? mit csináltunk? miket láttunk? Itt a válasz: kirándultunk a rizsföldek mentén, fényképezkedtünk vízesések alatt, felmásztunk két vulkánra, gyönyörű korallzátonyoknál és hajóroncsoknál búvárkodtunk, balinéz táncelőadásokra mentünk, úsztunk delfinekkel, megmásztunk 1700 lépcsőt, hogy feljussunk egy szent hegyre, szabadon engedtünk egy kisteknőst, megnéztünk egy csomó templomot, rengeteget kocsikáztunk és folyamatosan ki-bepakoltunk a hátizsákunkba. Első napokban azonban még a medence melletti nyugágyakig sem volt kedvünk elkalandozni, inkább az elsötétített szobában átadtuk magunkat a tökéletes semmittevés és az ingyenes szélessávú internet örömeinek. Harmadik estére viszont már nem volt szabad szoba a hotelben, így kénytelenek voltunk nekiindulni, és aztán meg sem álltunk két hétig.
Szállást nem foglaltunk előre, mert szerettünk volna rugalmasak maradni, és nem elkövetni a szokásos hibát, hogy előre lefoglalunk mindent, aztán olyan helyeken maradunk egy csomót, ami annyira nem is tetszik, és nem marad elég időnk ott, ahol meg nagyon szeretnénk maradni. Az augusztusi csúcsszezonban ez azért annyira nem volt egyszerű. Nagyon sok helyen csak egy éjszakára tudtunk szállást foglalni, aztán másnap lehetett pakolni és új szállást keresni. 18 nap alatt 10 szálláshelyen aludtunk, ami azért – valljuk be - nem hangzik olyan nagyon jól. De leszámítva a kellemetlenségeket, hogy sosem tudunk rendesen kipakolni, mert másnap vagy maximum harmadnap úgyis megy minden vissza a zsákba, és persze, hogy minden új városban azzal megy el egy óránk, hogy szállást keresgélünk, egész sok jó is származott ebből. Olyan szállásokra is mentünk, amiket internet vagy útikönyv alapján nem biztos, hogy kiválasztottunk volna, de utólag nagyon boldogok voltunk ott. „Nászúton vagyunk” jeligére két napot töltöttünk egy olyan villában, ahol saját medencénk volt, és egy gyönyörű folyóvölgyre láttunk rá. Odakanyarodtunk autóval mondván, hogy egy próbát megér, és végül sikerült az árat a felére lealkudni, pedig az internetes ár alapján eszembe nem jutott volna, hogy itt fogunk megszállni.
Északon pedig tök véletlen sikerült egy olyan szállást találnunk, ami egyben állatkert és delfinárium is volt. Így naponta többször is elcsoszoghattunk a medencéjükhöz nézegetni őket, út közben pedig szedtünk virágokat, hogy beadjuk a szomszédos kifutóban lakó őzeknek. Szálloda saját delfinekkel, azért nem rossz! Itt került sor az ominózus delfinekkel együtt való úszásra, ami élménynek mindenképp nagy élmény volt, de azért nem egészen olyan, mint amilyenre számítottunk. A nagy medencében 2 fiatal hím delfin volt, akik kicsit túlságosan örültek az embereknek, főleg a női társaságnak. Pár perc közös lubickolás után, teljesen túlpörögtek a srácok, és olyan hevesen ugráltak, meg döfködtek az orrukkal, hogy ki kellett minket húzni a vízből. Ezt egy párszor megismételtük, de a lelkesedésük nem hagyott alább. Ha az életben még egyszer lehetőség adódna erre, ilyen kalandhoz legközelebb inkább idős delfinhölgyek társaságát keresném.
Utolsó hetünket vulkánok és halak között próbáltuk igazságosan megosztani. Az északi-nyugaton lévő tengeri nemzeti parkba végül nem mentünk el, hanem helyette a szálláshelyünk közelében lévő zátonyoknál búvárkodtunk. Ez volt az első közös merülésünk, és szerencsére teljesen ideálisak voltak a körülmények ahhoz, hogy nagyon jól érezzük magunkat. A tenger nagyon nyugis volt, csak ketten voltunk egy instruktorral, és rajtunk kívül nem is voltak más búvárok a zátonyon. A korall egész szép volt, láttunk pár mókás halat, de a legjobb az az óriási halraj volt, ami első látásra inkább valami óriási gomba alakú sziklának tűnt. Aztán közelebb úszva kiderült, hogy ez valójában egy több száz (ezer?) halból álló tölcsér. Olyan hihetetlen volt, hogy ezt tényleg élőben látom, és nem otthon a karosszékben ülve bámulom a National Geographicon.
Bali ezen része nagyon száraz, földművelést nem nagyon láttunk. A sótermelésen kívül alig akad más megélhetési forrása a helyieknek, így a turizmus fellendülésének érthető okokból nagyon örülnek, és próbálnak minden lehetőséget kihasználni, hogy munkát kapjanak. Balin kívül sehol sem láttam még olyat, ahol nem magadnak kéne cipelned a búvárcuccaidat, hanem külön hordáraid vannak. A legzavarbaejtőbb, hogy ezek a hordárok nők. Míg én egyáltalán annak is örülök, ha elbírom a saját cuccomat, ezek a nők 2-3 palackot is egyensúlyoznak a fejükön, és boldogok, hogy van munkájuk. 
Pár nappal később nekivágtunk egy szent hegy megmászásának, aminek a tetejére 1700 lépcsőfok vezet fel. Nem sok esélyt adtunk annak, hogy dögmelegben tényleg fel fogunk jutni a csúcsra, de végül sikerült viszonylag fájdalommentesen megmásznunk. Elhasználtunk pár liter vizet, patakokban folyt rólunk az izzadság, lihegtünk, mint egy kutya, de feljutottunk. Akkor viszont borzasztóan elszégyelltük magunkat, amikor útközben találkoztunk egy lánnyal, aki – nálunk szemmel láthatóan sokkal jobb állapotban - egy 50 kilós cementeszsákot vitt a fején. 50 kilót!!! 
A jávai vulkántúra olyan jó volt, hogy végül meggyőztük magunkat, hogy az utolsó napon Balin is elmenjünk megmászni egyet. A Gunung Batur már egy kicsit nehezebb falat volt, mint az előző vulkán, mert ide nem vezet kiépített út. Azért ez sem mondható vészesnek, mert a kocsiúttól csak másfél órát kell gyalogolni a kráter pereméig.
A napkeltét a vulkán tetején kihagytuk, de így is még sötét volt, amikor elindulnunk, mivel érdemes korán felérni, mielőtt a felhők eltakarnák a hegy tetejét. Úgy tűnik, egy kis reggeli kirándulás rendesen elveszi az emberek kedvét a nézelődéstől, mert itt már lényegesen kevesebb turista volt, mint a Bromon. Volt két kis sátor fent, és abban lézengett kb. 20 ember. A hegy tetején aztán a felkelő napban gyönyörködve megreggeliztünk. A vezetőnk hozott tojásokat, amit megfőzött a vulkán repedéseiben, ahonnan jött ki a forró gőz. Csak arra kellett vigyázni, hogy a fent lakó majmok el ne lopják. Bár még náluk is szemtelenebb volt az a két kutya, akik a majmokat megszégyenítő pofátlansággal vadásztak a leeső tojás- és szendvicsdarabokra. Folyamatosan ment a harc a két tábor között egy-egy turistákhoz közeli pozícióért, hol a majmok kergették a kutyákat, hol fordítva. 
Visszaindulás előtt volt még két szabad óránk, úgyhogy leraktuk a kocsit a reptéren, és eltaxiztunk Kuta Beachre, hogy lássuk, mit is hagytunk ki. Igazat megvallva sokkal rosszabbra számítottam. Tényleg óriási tömeg van az utcákon, és nekem a nyaralásról alkotott képembe továbbra sem illik bele, hogy egy 2 km-es utat fél óra alatt tegyünk meg a dugóban. Azt azonban meg kell hagyni, hogy ez volt a legjobb tengerpart, amit Balin láttunk. A strand itt egy több kilométeres széles hófehér sáv, liszt finomságú puha homokkal, és még a tömeg is elég jól eloszlik rajta. Az egyetlen gond vele, hogy ez a part lehetne bárhol. Bárhol csak nem Indonéziában. Semennyire nem illett a hangulata az addig látott Balihoz, bár ha lett volna még időnk, szívesen eltöltöttünk volna pár napot ott. Annál is inkább, mert Péter szeretne megtanulni szörfözni, Kuta pedig erről híres. Az utolsó órákban már azt latolgattuk, hogy mikor, hogy tudnánk visszajönni. Végül is Malajziából közel is van, és még csak nem is drága. Esetleg egy hétvégén még visszamehetünk egy gyors szörftanfolyamra, vagy csak ezt a helyet is felírjuk az idemégegyszervisszakelljönni listánkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése