Japánban kolbászból van még a kerítés is

Lassan az út végéhez közeledünk, de még mindig nagyon mosolygunk. Bár eddig egyértelműen Tokió volt a legnagyobb durranás, azért most sem panaszkodhatunk. Az utóbbi napokban átkapcsoltunk hörcsög üzemmódba, és minden nap olyan iramban megyünk nézelődni, mintha fizetnének érte. Reggel 6.45-kor csörög az óra, 7.40-kor indulás, egész nap kalandozás, és csak este 9 körül megyünk vissza a szállásra. De sebaj, aludni majd ráérünk utána. Amíg itt vagyunk, addig Japánból kéne kiszívni a vitamint. Az idő eléggé ellenünk dolgozik, iszonyatosan meleg van. Malajzia ehhez képest kellemes - ott legalább felhős az ég - de itt szikrázó napsütésben, 34 fokban gyalogolunk egész nap. Az első ilyen nap után majdnem elpusztultunk, de utána már úgy szerveztük a programokat, hogy legalább déltájban bent legyünk valami épületben, vagy éppen utazzunk. Bár ez nem sokat javít a helyzeten, mert már reggel 8-kor is elviselhetetlen a hőség, és patakokban folyik rólunk a víz. Úgy tűnik, a helyiek ilyen időben ki sem mozdulnak otthonról kis törülköző és legyező nélkül, úgyhogy mi is beruháztunk ezekbe a létfontosságú kellékekbe. A törülköző tényleg rengeteget segít, hogy így nem kell az izzadságunkban fürdeni, ha meg be is tudjuk vizezni valahol, az egyenesen mesés.

A meleget leszámítva, nagyon egyszerű itt utazgatni. A közlekedés egyszerűen tökéletes. A vonatok másodpercre pontosan járnak, és ezt személyesen ellenőriztük is. Egyik helyi kisvasúton, beálltunk az első kocsiba a vezető mögé, és láttuk, hogy ki van rakva a táblázata, hogy melyik megállóba hány óra, hány perckor és hány másodperckor kell beérnie, illetve onnan elindulnia. A vezető pedig tényleg másodpercre pontosan akkor nyitotta és csukta az ajtókat, amikor kellett, ha esetleg korábban ért volna a megállóba, akkor is várt inkább pár pillanatot, hogy pontosan az előírtaknak megfelelő időben nyithassa az ajtókat.

Enni-inni szinte mindenhol lehet gyorsan, jót és olcsót. Nem tudom, mennyire mondunk azzal újat, hogy Japán az ital-automaták országa. Csak Tokióban állítólag 6 millió ital-automata van, de az összes többi városban is lépten-nyomon beléjük botlunk. A legeldugottabb kis vasútállomáson, az isten háta mögötti buddhista kolostor előtt is tuti, hogy lesz legalább egy automata. Már kezdjük kitanulni, hogy mik a bevállalható italok, és mit érdemes messziről elkerülni: a japán tea például pont olyan ízű, mintha a kávéfilteren keresztül szűrték volna le a vizet. Tehát ez egy nagy no-no. Az angol citromos afternoon tea viszont sokkal finomabb, mint az otthon kapható jegesteák, és a rengeteg féle izotóniás italokkal is érdemes kísérletezni. Az megint egy nagyon szimpatikus dolog, hogy ezek az automatás italok majdnem mindenütt ugyanannyiba kerülnek. Itt nincs az a pofátlan rablás a nagy turistalátványosságok közelében, mint Európában. Az étel-ital ugyanannyiba fog kerülni a hegy tetején lévő kilátóban, mint a pályaudvari közértben. Automaták egyébként nem csak az italokra, hanem elég sok minden egyéb funkcióra is vannak. Például sokszor ettünk már olyan étteremben, ahol a gépnél kell kiválasztani és kifizetni az ételt, majd a kapott cetlit odaadni a pincérnek, így nekik a pénzzel nem kell foglalkozniuk, csak az étellel.
Ha már az ember jót evett-ivott, csak idő kérdése, hogy mikor kell wc-re mennie. Japánban ez is élményszámba megy. Rendkívül bölcs módon a számtalan italautomata mellé rengeteg nyilvános wc is párosul. Így nem kell körültekintően előre megtervezni, hogy amikor leér a fél liter üdítő, pont wc közelében legyünk. A mennyiség pedig nem megy a minőség rovására. Nem elég, hogy sok nyilvános wc van, de ezek tökéletesen tiszták is. Némelyik egyenesen úgy néz ki, mintha még senki sem használta volna előttem. Na de mi ez az igazi japán wc élményhez képest! A szállásainkon eddig mindig intelligens, hiper-szuper, programozható wc-k voltak. Az itteni wc-k mellett van egy konzol, amin lehet állítani az ülőkefűtést, hogy fenék- vagy teljes alvázmosást szeretnénk, mindezt egyenes sugárban vagy rotálva, szabályozhatjuk vele a vízsugár erősségét is, majd dolgunk végeztével meleg levegővel megszáríthatjuk a friss és üde popsinkat, és ha esetleg nem szeretnénk, hogy a kellemetlen hangokat mások is meghallják, egy gomb megnyomásával a beépített hangszóróból megszólaltathatunk zenét vagy a wcöblítés hangját - természetesen állítható hangerővel. Egy elektronikai üzletben láttunk ilyen ülőkéket kirakva elég borsos áron. A legfapadosabb darab 30 000 Ft körül van, a kifinomultabb modellekért akár ennek három-négyszeresét is elkérhetik. Az utóbbiak viszont már – az alap funkciókon túl - a fotocellás érzékelő segítségével magától emelik és csukják az ülőke fedelét.

Nyelvi problémáink eddig nem nagyon voltak. A rémhírek ellenére elég könnyű olyan japánt találni, aki legalább alapszinten beszél angolul, és ha hibásan is, de el tudja mondani, hogy menjünk egyenesen, aztán az első saroknál balra. Általában minden rendesen ki van táblázva angolul is. Amikor éppen nem, akkor elég nagy bajban vagyunk, és garantált az eltévedés, de szerencsére ez tényleg csak nagyon ritkán fordul elő. A helyiek eddigi tapasztalataink szerint nagyon kedvesek és segítőkészek. A velük folytatott összes interakciónk folyamatos mosolygással és hajlongással végződik. Csak nehogy így maradjunk, ha eljöttünk. A minket körbevevő tömény aranyosságtól Péternek teljesen kisimultak az idegei, és hihetetlen módon egy rossz szava sincs az itteni emberekre. Az udvariasságuk néha tényleg elképesztő méreteket ölt. A vonaton például a kalauz meghajol az utasok előtt, amikor belép vagy kilép a vagonból, a közértes meg kezébe veszi a kezemet, és úgy adja át meghajolva a visszajáró aprót. Ráadásul az itteni emberek még szépek is, messze itt vannak a legszebb emberek az eddig meglátogatott ázsiai országok közül. Még belegondolni is rossz, hogy nemsokára újra a malacképű malájokat nézhetjük.
Azért, hogy valami rosszat is mondjunk, a térképeik katasztrofálisak, utcaneveik pedig nincsenek. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy 12 milliós nagyvárosban, hogy boldogulnak utcanevek nélkül. A nagyobb utaknak van nevük, a kisebb utcákat viszont sehogy nem lehet beazonosítani. A tájékozódást itt az segíti, hogy a városrészek, kisebb egységekre vannak bontva, azok még kisebbekre, azok pedig tovább háztömbökre. Azonban ebben sincs nagy köszönet, a tokiói szállásunk utcája például a 30-10-1 számot kapta a városrészen belül, ami a 32-es és a 18-as tömb között van. De még ezek a számozások is csak ímmel-ámmal vannak kirakva, úgyhogy legtöbb esetben csak az működik, hogy elgyalogolunk egy nagyobb útig, hogy rákerüljünk a térképre.

Pokió

Éppen a shinkanzenen ülünk, és 270-nel robogunk Kiotó felé. Pár napja vagyunk csak itt, és ennyi idő alatt két fontos megállapításra jutottunk: 1: Japán baromi jó hely; 2: nagy balekok vagyunk, hogy csak ennyi időre jöttünk. Amikor foglaltuk a jegyet, 10 nap elégnek tűnt arra, hogy legalább 1-2 fontosabb várost megnézzünk, és inkább „rövid kitérőként” fogtuk fel még indonéz utunk előtt. Most persze meg fáj a szívünk nagyon, hogy nem fordítva terveztük. Eddig két napot töltöttünk Tokióban, de még visszajövünk ide az út végén legalább egy napra. Ennyi idő alatt természetesen nem lehet arról beszélni, hogy milyen a város, mert alig láttunk belőle valamit. Egy-egy városrészben töltöttünk pár órát, de az összes helyről úgy jöttünk el, hogy fúú meg búú.

Arra számítottam, hogy ideérkezésünkkor egy 24 millió lábon járó freak show fogad majd minket, de meg kell állapítani, hogy a japánok az előzetes híresztelések ellenére egészen normálisak. Láttunk persze furcsa madarakat, de nem kiemelkedően nagy számban. Őket is szinte kizárólag a szörnyeknek kijelölt területen lehetett megfigyelni: a Shibuya park bejáratánál, ahol a hétköznapi életükben csalódott tinédzserek manga hősnek vagy Elvisnek öltözve pózolnak a turistáknak. Kedves látvány, amint Hófehérke a Túlvilág Hercegnője mellett ül a fűben, és sms-ezik. Ezen kívül még rengeteg utcai zenész, illetve inkább komplett zenekar lép fel ki tudja milyen célból. Mivel kalapot nem láttunk, feltehetően inkább csak a zenélés és saját népszerűsítésük a cél.
Nem igazán voltak olyan épületek, amiket feltétlen meg szerettünk volna nézni, inkább csak városrészekben sétálgattunk, és igyekeztünk beszívni a hely hangulatát. Mivel a régi Tokióból a háború után nem sok maradt, az érdekességet inkább az emberek, utcák, üzletek jelentik. A nagy bevásárló és szórakozó negyedekben eszméletlen embertömegek hömpölyögnek. Szinte csak fiatalok sétálnak az utcán, így őket látva eléggé hihetetlennek tűnik, hogy Japán egy öregedő társadalom. 30 fölöttieket 2 km-es körzeten belül szinte nem is lehetett látni.

A másik meglepő dolog az autóforgalom teljes hiánya. A központban egymást érik a sétálóutcák, de még azokon az utakon sincs forgalom, amik nincsenek lezárva. Taxin kívül nem nagyon láttunk más autót, de még taxit sem sokat. Ők pedig a világ taxistársadalmától eltérően eszméletlen udvariasan és türelmesen vezetnek. Úgy tűnt a figyelmetlen turistát nagyobb eséllyel ütheti el egy járdán közlekedő biciklis, mint egy autós. De hol van a tömeg a metróról? Hol vannak a megfáradt, halálra hajszolt üzletemberek? Vagy nagy hazugság ez az egész, vagy az egész város nyaralni ment. A metrón szinte mindig le tudtunk ülni, és csalódottan vettük tudomásul, hogy a peronőröknek nem kellett kézzel a betolni az embereket dugig lévő a metrókocsikba. Mindenesetre gyanús, hogy tokiói metró tömegeiről hallott történetek egyéb napokon tényleg igazak lehetnek. Az útikönyv óva int attól, hogy a csúcsidőben utazzunk a metrón, főleg ne csomaggal. A metrószerelvények első kocsijára pedig ki van írva, hogy a reggeli és délutáni csúcsban csak nők szállhatnak föl, ezzel elkerülendő, hogy a nagy tömeget kihasználva a férfiak tapizzák őket. Amikor jövő hétfőn visszamegyünk, még újra megvizsgáljuk a helyzetet, mert tényleg nem akarjuk elhinni, hogy se dugó, se tömeg.
A közlekedés egyébként annyira nem is vészes. 13 metró és 5 városi vasútvonal van. Ennek megfelelően első ránézésre teljes káosz a rendszer, de második-harmadik utazás után már egy idegen megállónál is elég egyszerűen kitalálható, hogy hol kell jegyet venni, vagy a rengeteg kijárat közül, hol kell felmenni, vagy átszállni a másik vonalra. A metrójegyek ára a megtett távolságtól függ. Örömmel állapítottuk meg, hogy a BKV jegyek, a tokiói metrónál is drágábbak: a legolcsóbb jegy 2-3 megállóra érvényes és 130 yen (170Ft), a legdrágább jegy, amivel 500 millió átszállással kimehetsz a világból, 290 yen (380Ft).

Úgy tűnik Japán messze nem olyan drága, mint ahogy azt otthonról gondoltuk. Persze, ha az ember nem a köznapi halandóknak szánt dolgokat veszi, akkor tényleg a veséjét is eladhatja (mind a kettőt). Láttunk például kocka alakú dinnyét több, mint 15000 Ft-ért, és 1 darab díszdobozban lévő okinawai mangó árából is napokig ehetnénk ketten. De ezeket az extrém dolgokat leszámítva szerény turistaként Tokióban olcsóbban el lehet enni-inni-utazni-vásárolni, mint mondjuk Amszterdamban. A legjobb pedig az, hogy míg Nyugat-Európában 3 euróért valami moslékot kapnánk, itt ennyiért már teljesen jó minőségű, finom és gusztusos kaját lehet venni. Nincs mócsing, szottyadt saláta, vagy összeragadt tészta.

Szállást sikerült annyiért találnunk, mint amennyiért tavaly Marseille-ben a főút mellett egy ócska szállodában aludtunk (68 €), ahol a szobánkban a mocskos zuhanyfüggönnyel leválasztott WC az ágytól kb. egy méterre volt, és a helység összes dísze egy gumipolip volt a falra ragasztva. Itt ezért az árért kaptunk egy makulátlanul tiszta hotelben egy makulátlan tiszta szobát, tatami padlóval, futonnal, rizspapír árnyékolóval. WC és fürdőszoba ugyan nem volt a szobánkban, de igazán fel sem tűnt a hiánya. A közös fürdő is ízléses és tiszta volt, és naponta friss kimonószerű köpenyeket kaptunk, hogy abban közlekedhessünk a szobánk és a fürdőszoba közötti 2 méter távolságon.
Az elkövetkezendő napokban Kiotó és Kansai tartomány egyéb látnivalói vannak terítéken. A program elsősorban rengeteg buddhista és shintó templom felkeresését rejti magában, de ha minden igaz, megnézzük majd azt is, hogy néz ki egy középkori japán vár, meglátogatjuk a világ legnagyobb akváriumát Oszakában, és remélhetően eljutunk Hiroshimába is egy napra. Internettel sajnos most nem vagyunk annyira jól ellátva, de igyekszünk mindezekről időben beszámolni.

Dr. Hal

Ráleltünk a Föld egyik legtökéletesebb szimbiózisára egy közeli plázában. Hallottatok-e már olyan fürdőkről, ahol apró halacskák rágcsálják rólad le az elhalt hámréteget, így bőröd egészségesebb és szebb lesz, a halak pedig a szorgos munka gyümölcseként teletömhetik a bendőjüket? Az hogy erre még egy sikeres üzleti vállalkozás is épüljön, és a fürdő fenntartója is jól járjon, már tényleg csak hab a tortán.
A fürdőben doktorhalakat tartanak (nem azonos a Magyarországon doktorhalként ismert hallal), akik a tisztogatásra megjelent páciensről lecsipkedett bőrdarabkákkal táplálkoznak (legalábbis akkor, ha nem jutnak egyéb kényelmesebb eledelhez). Az általános szépészeti előnyeiken kívül, áldásos tevékenységük állítólag még pár bőrbetegség (pl. psoriasis és ekcéma) tüneteit is enyhíti.

Olvastam valahol egy ilyen fürdőről Törökországban, ahol kúraszerűen lehet magad a halakkal etetni, de valahogy az egész olyan utópisztikusnak tűnt, hogy nem igazán gondoltam bele, hogy ilyen tényleg létezik. Aztán szombaton éppen ebédet keresgéltünk az egyik plázában, amikor egy kirakatban megláttunk egy csomó lábat egy akváriumban, amiket apró halacskák rágcsáltak. Tegnap már nem értek rá a halak, de ma visszamentünk, és kipróbáltuk. Lehet akár külön medencét is bérelni az egész test kezelésére, vagy csak egy fél órán át a lábadat lógatni egy közös nagy vályúba. Mi az utóbbit választottuk.
Az első percekben sírtunk a röhögéstől, mert egyrészt marha hülye érzés, hogy 20-30 hal egyszerre csipkedi a lábad, másrészt nagyon csikis is. Amint betettük a lábunkat a vízbe, ők azonnal rárontottak, erre mi persze kirántottuk, és egy darabig csak így ment: ki-be, ki-be. Bár még ez sem jelentett mindig megoldást, mert volt olyan halacska, aki még a vízből is kiugrott, csak hogy haraphasson egyet a sarkamból. Aztán az első pár perc után, lenyugodtak a kedélyek, megszoktuk az érzést, és hagytuk, hogy a halak végezzék a dolgukat. Negyed órával később - akkorra már rutinos versenyzőként - boldogan vettük tudomásul, hogy minden egyes új vendég ugyanazt a sikoltozós, nyüszítős viháncolást vágja le, mint mi a legelején.
Aztán amikor letelt az időnk, kíváncsiak néztük a végeredményt, hogy milyen az, ha félszáz lelkes pedikűrös egyszerre dolgozik a lábadon. Utoljára szerintem 2 hónapos korunkban lehetett ilyen puha a talpunk, úgyhogy most igyekszünk is gyorsan kérgesre járni, hogy minél hamarabb visszamehessünk a következő kezelésre.

Távol. Kelet.

Két hét múlva kezdődik a vakáció, úgyhogy már lehet visszaszámolni. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Péternek jó sok szabadsága maradt még erre az évre, és ráadásul most örülnek is, ha kiveszi, mert addig sem kerül pénzbe a malájoknak. Én meg ugye a magam ura vagyok, korlátlan fizetés nélküli szabadsággal rendelkezem. Összesen 30 napunk van a hétvégékkel együtt, ezt kéne minél jobban eltölteni, mert nem biztos, hogy lesz még egyszer ennyi időnk egyben. Az eredeti terv szerint (legalábbis az én agyamban összeállt gondolatokban) Indonéziában portyáztunk volna egy hónapot, de Péter ebbe beletojt. „Mert ha már ilyen közel vagyunk, akkor menjünk már el, és különben is mikor lesz arra legközelebb lehetőségünk, hogy eljussunk.” Jada jada jada. Hova is?

Találóskérdés:

Mi az? Ahhoz képest, hogy azt hiszed, közel van, valójában sokkal, de sokkal messzebb (7 órát kell repülni Kuala Lumpurból!!!).
Ahhoz képest, hogy azt hiszed drága, valójában sokkal, de sokkal olcsóbb (kettőnkre - kis csúsztatással - 11000 forintba kerül a jegy).
Megoldás: Japán

Ezzel az abszurd ötlettel az egyik este állt elő. Frissiben fel is hívtuk a Malévet, hogy hűségpontokból hogyan tudnánk eljutni Kuala Lumpurból Tokióba. Kicsit éreztem a sistergő gyűlöletet a telefon túlvégén, főleg amikor még bekavartam azt is, hogy ha lehet, Tokióból inkább Balira szeretnénk utána repülni. Ez utóbbit végül inkább passzoltuk, mert jó sok pont lett volna, így maradt KL-Tokió-KL. Ez sem rossz persze. Főleg, ha belegondolunk, hogy Péter Malév pontjainak csak az egyharmadát használjuk el, és ezen túlmenően csak hihetetlen fejenkénti 5500 forintos repülőtéri illetéket kell megfizetni. Japán gazdaságos részét ezzel feltehetően egyszer s mindenkorra letudtuk, és ezentúl a gatyánkat kifizetjük majd mindenre.

Most egyelőre a szállásfoglalásoknál tartunk, és néha elég sokkoló a kép: pl. budget accomodation címszó alatt minap sikerült egy nullacsillagos fogadót találni fejenként 150 dollárért egy éjszakára. Természetesen nem foglaltuk le, inkább keresgélünk tovább, hátha lesz elfogadható helyen, elfogadható árú szoba is. Bízunk benne, hogy ott tartózkodásunk alatt nem kell majd kartonpapírból hajtogatott kalyibákban laknunk, és kóbor kutyákkal harcolni a szemétből kiguberált csirkecsontokért. Forrásaink szerint, ha szerényen és főleg ésszerűen költekezünk, a nyugat-európai áraknál maradhatunk, ami nem olcsó, de legalább már lelkileg hozzászoktunk.

Szabad jegy sajnos csak úgy volt, hogy összesen 10 napot tudunk csak ott tölteni. Nem túl sok, de az eddig megtervezett programra, ha kicsit sietősen is, de elég lesz. Ha szagot kapunk, akkor meg talán egyszer majd visszamegyünk (bár az általunk felkeresett helyek 80%-ra ezt mondjuk). Tokióban és Kiotóban, illetve ezek környékén fogunk időzni. Nagyon nagy távolságokat nem akarunk beutazni, mert ennyi idő alatt nem lenne sok értelme.
Visszajövetelünk utánra még nincs kiforrott terv. Az biztos, hogy Kuala Lumpurban nem szeretnénk sok időt tölteni. Lehetőség szerint már másnap elhúznánk valahova, csak még nem tudjuk, hogy hova. A sok indonéz sziget közül Bali tűnik a legkézenfekvőbb választásnak: közel van, megy oda közvetlen fapados, szép és nincs malária. Kacérkodunk még egyéb távolibb szigetekkel is, de azok ennél egy kicsit több szervezést igényelnének. Majd még meglátjuk, hogy lesz.