skip to main |
skip to sidebar
Japánban kolbászból van még a kerítés is
Lassan az út végéhez közeledünk, de még mindig nagyon mosolygunk. Bár eddig egyértelműen Tokió volt a legnagyobb durranás, azért most sem panaszkodhatunk. Az utóbbi napokban átkapcsoltunk hörcsög üzemmódba, és minden nap olyan iramban megyünk nézelődni, mintha fizetnének érte. Reggel 6.45-kor csörög az óra, 7.40-kor indulás, egész nap kalandozás, és csak este 9 körül megyünk vissza a szállásra. De sebaj, aludni majd ráérünk utána. Amíg itt vagyunk, addig Japánból kéne kiszívni a vitamint. Az idő eléggé ellenünk dolgozik, iszonyatosan meleg van. Malajzia ehhez képest kellemes - ott legalább felhős az ég - de itt szikrázó napsütésben, 34 fokban gyalogolunk egész nap. Az első ilyen nap után majdnem elpusztultunk, de utána már úgy szerveztük a programokat, hogy legalább déltájban bent legyünk valami épületben, vagy éppen utazzunk. Bár ez nem sokat javít a helyzeten, mert már reggel 8-kor is elviselhetetlen a hőség, és patakokban folyik rólunk a víz. Úgy tűnik, a helyiek ilyen időben ki sem mozdulnak otthonról kis törülköző és legyező nélkül, úgyhogy mi is beruháztunk ezekbe a létfontosságú kellékekbe. A törülköző tényleg rengeteget segít, hogy így nem kell az izzadságunkban fürdeni, ha meg be is tudjuk vizezni valahol, az egyenesen mesés.
A meleget leszámítva, nagyon egyszerű itt utazgatni. A közlekedés egyszerűen tökéletes. A vonatok másodpercre pontosan járnak, és ezt személyesen ellenőriztük is. Egyik helyi kisvasúton, beálltunk az első kocsiba a vezető mögé, és láttuk, hogy ki van rakva a táblázata, hogy melyik megállóba hány óra, hány perckor és hány másodperckor kell beérnie, illetve onnan elindulnia. A vezető pedig tényleg másodpercre pontosan akkor nyitotta és csukta az ajtókat, amikor kellett, ha esetleg korábban ért volna a megállóba, akkor is várt inkább pár pillanatot, hogy pontosan az előírtaknak megfelelő időben nyithassa az ajtókat.
Enni-inni szinte mindenhol lehet gyorsan, jót és olcsót. Nem tudom, mennyire mondunk azzal újat, hogy Japán az ital-automaták országa. Csak Tokióban állítólag 6 millió ital-automata van, de az összes többi városban is lépten-nyomon beléjük botlunk. A legeldugottabb kis vasútállomáson, az isten háta mögötti buddhista kolostor előtt is tuti, hogy lesz legalább egy automata. Már kezdjük kitanulni, hogy mik a bevállalható italok, és mit érdemes messziről elkerülni: a japán tea például pont olyan ízű, mintha a kávéfilteren keresztül szűrték volna le a vizet. Tehát ez egy nagy no-no. Az angol citromos afternoon tea viszont sokkal finomabb, mint az otthon kapható jegesteák, és a rengeteg féle izotóniás italokkal is érdemes kísérletezni. Az megint egy nagyon szimpatikus dolog, hogy ezek az automatás italok majdnem mindenütt ugyanannyiba kerülnek. Itt nincs az a pofátlan rablás a nagy turistalátványosságok közelében, mint Európában. Az étel-ital ugyanannyiba fog kerülni a hegy tetején lévő kilátóban, mint a pályaudvari közértben. Automaták egyébként nem csak az italokra, hanem elég sok minden egyéb funkcióra is vannak. Például sokszor ettünk már olyan étteremben, ahol a gépnél kell kiválasztani és kifizetni az ételt, majd a kapott cetlit odaadni a pincérnek, így nekik a pénzzel nem kell foglalkozniuk, csak az étellel.
Ha már az ember jót evett-ivott, csak idő kérdése, hogy mikor kell wc-re mennie. Japánban ez is élményszámba megy. Rendkívül bölcs módon a számtalan italautomata mellé rengeteg nyilvános wc is párosul. Így nem kell körültekintően előre megtervezni, hogy amikor leér a fél liter üdítő, pont wc közelében legyünk. A mennyiség pedig nem megy a minőség rovására. Nem elég, hogy sok nyilvános wc van, de ezek tökéletesen tiszták is. Némelyik egyenesen úgy néz ki, mintha még senki sem használta volna előttem. Na de mi ez az igazi japán wc élményhez képest! A szállásainkon eddig mindig intelligens, hiper-szuper, programozható wc-k voltak. Az itteni wc-k mellett van egy konzol, amin lehet állítani az ülőkefűtést, hogy fenék- vagy teljes alvázmosást szeretnénk, mindezt egyenes sugárban vagy rotálva, szabályozhatjuk vele a vízsugár erősségét is, majd dolgunk végeztével meleg levegővel megszáríthatjuk a friss és üde popsinkat, és ha esetleg nem szeretnénk, hogy a kellemetlen hangokat mások is meghallják, egy gomb megnyomásával a beépített hangszóróból megszólaltathatunk zenét vagy a wcöblítés hangját - természetesen állítható hangerővel. Egy elektronikai üzletben láttunk ilyen ülőkéket kirakva elég borsos áron. A legfapadosabb darab 30 000 Ft körül van, a kifinomultabb modellekért akár ennek három-négyszeresét is elkérhetik. Az utóbbiak viszont már – az alap funkciókon túl - a fotocellás érzékelő segítségével magától emelik és csukják az ülőke fedelét.
Nyelvi problémáink eddig nem nagyon voltak. A rémhírek ellenére elég könnyű olyan japánt találni, aki legalább alapszinten beszél angolul, és ha hibásan is, de el tudja mondani, hogy menjünk egyenesen, aztán az első saroknál balra. Általában minden rendesen ki van táblázva angolul is. Amikor éppen nem, akkor elég nagy bajban vagyunk, és garantált az eltévedés, de szerencsére ez tényleg csak nagyon ritkán fordul elő. A helyiek eddigi tapasztalataink szerint nagyon kedvesek és segítőkészek. A velük folytatott összes interakciónk folyamatos mosolygással és hajlongással végződik. Csak nehogy így maradjunk, ha eljöttünk. A minket körbevevő tömény aranyosságtól Péternek teljesen kisimultak az idegei, és hihetetlen módon egy rossz szava sincs az itteni emberekre. Az udvariasságuk néha tényleg elképesztő méreteket ölt. A vonaton például a kalauz meghajol az utasok előtt, amikor belép vagy kilép a vagonból, a közértes meg kezébe veszi a kezemet, és úgy adja át meghajolva a visszajáró aprót. Ráadásul az itteni emberek még szépek is, messze itt vannak a legszebb emberek az eddig meglátogatott ázsiai országok közül. Még belegondolni is rossz, hogy nemsokára újra a malacképű malájokat nézhetjük.
Azért, hogy valami rosszat is mondjunk, a térképeik katasztrofálisak, utcaneveik pedig nincsenek. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy 12 milliós nagyvárosban, hogy boldogulnak utcanevek nélkül. A nagyobb utaknak van nevük, a kisebb utcákat viszont sehogy nem lehet beazonosítani. A tájékozódást itt az segíti, hogy a városrészek, kisebb egységekre vannak bontva, azok még kisebbekre, azok pedig tovább háztömbökre. Azonban ebben sincs nagy köszönet, a tokiói szállásunk utcája például a 30-10-1 számot kapta a városrészen belül, ami a 32-es és a 18-as tömb között van. De még ezek a számozások is csak ímmel-ámmal vannak kirakva, úgyhogy legtöbb esetben csak az működik, hogy elgyalogolunk egy nagyobb útig, hogy rákerüljünk a térképre.
Lassan az út végéhez közeledünk, de még mindig nagyon mosolygunk. Bár eddig egyértelműen Tokió volt a legnagyobb durranás, azért most sem panaszkodhatunk. Az utóbbi napokban átkapcsoltunk hörcsög üzemmódba, és minden nap olyan iramban megyünk nézelődni, mintha fizetnének érte. Reggel 6.45-kor csörög az óra, 7.40-kor indulás, egész nap kalandozás, és csak este 9 körül megyünk vissza a szállásra. De sebaj, aludni majd ráérünk utána. Amíg itt vagyunk, addig Japánból kéne kiszívni a vitamint. Az idő eléggé ellenünk dolgozik, iszonyatosan meleg van. Malajzia ehhez képest kellemes - ott legalább felhős az ég - de itt szikrázó napsütésben, 34 fokban gyalogolunk egész nap. Az első ilyen nap után majdnem elpusztultunk, de utána már úgy szerveztük a programokat, hogy legalább déltájban bent legyünk valami épületben, vagy éppen utazzunk. Bár ez nem sokat javít a helyzeten, mert már reggel 8-kor is elviselhetetlen a hőség, és patakokban folyik rólunk a víz. Úgy tűnik, a helyiek ilyen időben ki sem mozdulnak otthonról kis törülköző és legyező nélkül, úgyhogy mi is beruháztunk ezekbe a létfontosságú kellékekbe. A törülköző tényleg rengeteget segít, hogy így nem kell az izzadságunkban fürdeni, ha meg be is tudjuk vizezni valahol, az egyenesen mesés.
A meleget leszámítva, nagyon egyszerű itt utazgatni. A közlekedés egyszerűen tökéletes. A vonatok másodpercre pontosan járnak, és ezt személyesen ellenőriztük is. Egyik helyi kisvasúton, beálltunk az első kocsiba a vezető mögé, és láttuk, hogy ki van rakva a táblázata, hogy melyik megállóba hány óra, hány perckor és hány másodperckor kell beérnie, illetve onnan elindulnia. A vezető pedig tényleg másodpercre pontosan akkor nyitotta és csukta az ajtókat, amikor kellett, ha esetleg korábban ért volna a megállóba, akkor is várt inkább pár pillanatot, hogy pontosan az előírtaknak megfelelő időben nyithassa az ajtókat.
Enni-inni szinte mindenhol lehet gyorsan, jót és olcsót. Nem tudom, mennyire mondunk azzal újat, hogy Japán az ital-automaták országa. Csak Tokióban állítólag 6 millió ital-automata van, de az összes többi városban is lépten-nyomon beléjük botlunk. A legeldugottabb kis vasútállomáson, az isten háta mögötti buddhista kolostor előtt is tuti, hogy lesz legalább egy automata. Már kezdjük kitanulni, hogy mik a bevállalható italok, és mit érdemes messziről elkerülni: a japán tea például pont olyan ízű, mintha a kávéfilteren keresztül szűrték volna le a vizet. Tehát ez egy nagy no-no. Az angol citromos afternoon tea viszont sokkal finomabb, mint az otthon kapható jegesteák, és a rengeteg féle izotóniás italokkal is érdemes kísérletezni. Az megint egy nagyon szimpatikus dolog, hogy ezek az automatás italok majdnem mindenütt ugyanannyiba kerülnek. Itt nincs az a pofátlan rablás a nagy turistalátványosságok közelében, mint Európában. Az étel-ital ugyanannyiba fog kerülni a hegy tetején lévő kilátóban, mint a pályaudvari közértben. Automaták egyébként nem csak az italokra, hanem elég sok minden egyéb funkcióra is vannak. Például sokszor ettünk már olyan étteremben, ahol a gépnél kell kiválasztani és kifizetni az ételt, majd a kapott cetlit odaadni a pincérnek, így nekik a pénzzel nem kell foglalkozniuk, csak az étellel.
Ha már az ember jót evett-ivott, csak idő kérdése, hogy mikor kell wc-re mennie. Japánban ez is élményszámba megy. Rendkívül bölcs módon a számtalan italautomata mellé rengeteg nyilvános wc is párosul. Így nem kell körültekintően előre megtervezni, hogy amikor leér a fél liter üdítő, pont wc közelében legyünk. A mennyiség pedig nem megy a minőség rovására. Nem elég, hogy sok nyilvános wc van, de ezek tökéletesen tiszták is. Némelyik egyenesen úgy néz ki, mintha még senki sem használta volna előttem. Na de mi ez az igazi japán wc élményhez képest! A szállásainkon eddig mindig intelligens, hiper-szuper, programozható wc-k voltak. Az itteni wc-k mellett van egy konzol, amin lehet állítani az ülőkefűtést, hogy fenék- vagy teljes alvázmosást szeretnénk, mindezt egyenes sugárban vagy rotálva, szabályozhatjuk vele a vízsugár erősségét is, majd dolgunk végeztével meleg levegővel megszáríthatjuk a friss és üde popsinkat, és ha esetleg nem szeretnénk, hogy a kellemetlen hangokat mások is meghallják, egy gomb megnyomásával a beépített hangszóróból megszólaltathatunk zenét vagy a wcöblítés hangját - természetesen állítható hangerővel. Egy elektronikai üzletben láttunk ilyen ülőkéket kirakva elég borsos áron. A legfapadosabb darab 30 000 Ft körül van, a kifinomultabb modellekért akár ennek három-négyszeresét is elkérhetik. Az utóbbiak viszont már – az alap funkciókon túl - a fotocellás érzékelő segítségével magától emelik és csukják az ülőke fedelét.
Nyelvi problémáink eddig nem nagyon voltak. A rémhírek ellenére elég könnyű olyan japánt találni, aki legalább alapszinten beszél angolul, és ha hibásan is, de el tudja mondani, hogy menjünk egyenesen, aztán az első saroknál balra. Általában minden rendesen ki van táblázva angolul is. Amikor éppen nem, akkor elég nagy bajban vagyunk, és garantált az eltévedés, de szerencsére ez tényleg csak nagyon ritkán fordul elő. A helyiek eddigi tapasztalataink szerint nagyon kedvesek és segítőkészek. A velük folytatott összes interakciónk folyamatos mosolygással és hajlongással végződik. Csak nehogy így maradjunk, ha eljöttünk. A minket körbevevő tömény aranyosságtól Péternek teljesen kisimultak az idegei, és hihetetlen módon egy rossz szava sincs az itteni emberekre. Az udvariasságuk néha tényleg elképesztő méreteket ölt. A vonaton például a kalauz meghajol az utasok előtt, amikor belép vagy kilép a vagonból, a közértes meg kezébe veszi a kezemet, és úgy adja át meghajolva a visszajáró aprót. Ráadásul az itteni emberek még szépek is, messze itt vannak a legszebb emberek az eddig meglátogatott ázsiai országok közül. Még belegondolni is rossz, hogy nemsokára újra a malacképű malájokat nézhetjük.
Azért, hogy valami rosszat is mondjunk, a térképeik katasztrofálisak, utcaneveik pedig nincsenek. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy 12 milliós nagyvárosban, hogy boldogulnak utcanevek nélkül. A nagyobb utaknak van nevük, a kisebb utcákat viszont sehogy nem lehet beazonosítani. A tájékozódást itt az segíti, hogy a városrészek, kisebb egységekre vannak bontva, azok még kisebbekre, azok pedig tovább háztömbökre. Azonban ebben sincs nagy köszönet, a tokiói szállásunk utcája például a 30-10-1 számot kapta a városrészen belül, ami a 32-es és a 18-as tömb között van. De még ezek a számozások is csak ímmel-ámmal vannak kirakva, úgyhogy legtöbb esetben csak az működik, hogy elgyalogolunk egy nagyobb útig, hogy rákerüljünk a térképre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése