Pokió

Éppen a shinkanzenen ülünk, és 270-nel robogunk Kiotó felé. Pár napja vagyunk csak itt, és ennyi idő alatt két fontos megállapításra jutottunk: 1: Japán baromi jó hely; 2: nagy balekok vagyunk, hogy csak ennyi időre jöttünk. Amikor foglaltuk a jegyet, 10 nap elégnek tűnt arra, hogy legalább 1-2 fontosabb várost megnézzünk, és inkább „rövid kitérőként” fogtuk fel még indonéz utunk előtt. Most persze meg fáj a szívünk nagyon, hogy nem fordítva terveztük. Eddig két napot töltöttünk Tokióban, de még visszajövünk ide az út végén legalább egy napra. Ennyi idő alatt természetesen nem lehet arról beszélni, hogy milyen a város, mert alig láttunk belőle valamit. Egy-egy városrészben töltöttünk pár órát, de az összes helyről úgy jöttünk el, hogy fúú meg búú.

Arra számítottam, hogy ideérkezésünkkor egy 24 millió lábon járó freak show fogad majd minket, de meg kell állapítani, hogy a japánok az előzetes híresztelések ellenére egészen normálisak. Láttunk persze furcsa madarakat, de nem kiemelkedően nagy számban. Őket is szinte kizárólag a szörnyeknek kijelölt területen lehetett megfigyelni: a Shibuya park bejáratánál, ahol a hétköznapi életükben csalódott tinédzserek manga hősnek vagy Elvisnek öltözve pózolnak a turistáknak. Kedves látvány, amint Hófehérke a Túlvilág Hercegnője mellett ül a fűben, és sms-ezik. Ezen kívül még rengeteg utcai zenész, illetve inkább komplett zenekar lép fel ki tudja milyen célból. Mivel kalapot nem láttunk, feltehetően inkább csak a zenélés és saját népszerűsítésük a cél.
Nem igazán voltak olyan épületek, amiket feltétlen meg szerettünk volna nézni, inkább csak városrészekben sétálgattunk, és igyekeztünk beszívni a hely hangulatát. Mivel a régi Tokióból a háború után nem sok maradt, az érdekességet inkább az emberek, utcák, üzletek jelentik. A nagy bevásárló és szórakozó negyedekben eszméletlen embertömegek hömpölyögnek. Szinte csak fiatalok sétálnak az utcán, így őket látva eléggé hihetetlennek tűnik, hogy Japán egy öregedő társadalom. 30 fölöttieket 2 km-es körzeten belül szinte nem is lehetett látni.

A másik meglepő dolog az autóforgalom teljes hiánya. A központban egymást érik a sétálóutcák, de még azokon az utakon sincs forgalom, amik nincsenek lezárva. Taxin kívül nem nagyon láttunk más autót, de még taxit sem sokat. Ők pedig a világ taxistársadalmától eltérően eszméletlen udvariasan és türelmesen vezetnek. Úgy tűnt a figyelmetlen turistát nagyobb eséllyel ütheti el egy járdán közlekedő biciklis, mint egy autós. De hol van a tömeg a metróról? Hol vannak a megfáradt, halálra hajszolt üzletemberek? Vagy nagy hazugság ez az egész, vagy az egész város nyaralni ment. A metrón szinte mindig le tudtunk ülni, és csalódottan vettük tudomásul, hogy a peronőröknek nem kellett kézzel a betolni az embereket dugig lévő a metrókocsikba. Mindenesetre gyanús, hogy tokiói metró tömegeiről hallott történetek egyéb napokon tényleg igazak lehetnek. Az útikönyv óva int attól, hogy a csúcsidőben utazzunk a metrón, főleg ne csomaggal. A metrószerelvények első kocsijára pedig ki van írva, hogy a reggeli és délutáni csúcsban csak nők szállhatnak föl, ezzel elkerülendő, hogy a nagy tömeget kihasználva a férfiak tapizzák őket. Amikor jövő hétfőn visszamegyünk, még újra megvizsgáljuk a helyzetet, mert tényleg nem akarjuk elhinni, hogy se dugó, se tömeg.
A közlekedés egyébként annyira nem is vészes. 13 metró és 5 városi vasútvonal van. Ennek megfelelően első ránézésre teljes káosz a rendszer, de második-harmadik utazás után már egy idegen megállónál is elég egyszerűen kitalálható, hogy hol kell jegyet venni, vagy a rengeteg kijárat közül, hol kell felmenni, vagy átszállni a másik vonalra. A metrójegyek ára a megtett távolságtól függ. Örömmel állapítottuk meg, hogy a BKV jegyek, a tokiói metrónál is drágábbak: a legolcsóbb jegy 2-3 megállóra érvényes és 130 yen (170Ft), a legdrágább jegy, amivel 500 millió átszállással kimehetsz a világból, 290 yen (380Ft).

Úgy tűnik Japán messze nem olyan drága, mint ahogy azt otthonról gondoltuk. Persze, ha az ember nem a köznapi halandóknak szánt dolgokat veszi, akkor tényleg a veséjét is eladhatja (mind a kettőt). Láttunk például kocka alakú dinnyét több, mint 15000 Ft-ért, és 1 darab díszdobozban lévő okinawai mangó árából is napokig ehetnénk ketten. De ezeket az extrém dolgokat leszámítva szerény turistaként Tokióban olcsóbban el lehet enni-inni-utazni-vásárolni, mint mondjuk Amszterdamban. A legjobb pedig az, hogy míg Nyugat-Európában 3 euróért valami moslékot kapnánk, itt ennyiért már teljesen jó minőségű, finom és gusztusos kaját lehet venni. Nincs mócsing, szottyadt saláta, vagy összeragadt tészta.

Szállást sikerült annyiért találnunk, mint amennyiért tavaly Marseille-ben a főút mellett egy ócska szállodában aludtunk (68 €), ahol a szobánkban a mocskos zuhanyfüggönnyel leválasztott WC az ágytól kb. egy méterre volt, és a helység összes dísze egy gumipolip volt a falra ragasztva. Itt ezért az árért kaptunk egy makulátlanul tiszta hotelben egy makulátlan tiszta szobát, tatami padlóval, futonnal, rizspapír árnyékolóval. WC és fürdőszoba ugyan nem volt a szobánkban, de igazán fel sem tűnt a hiánya. A közös fürdő is ízléses és tiszta volt, és naponta friss kimonószerű köpenyeket kaptunk, hogy abban közlekedhessünk a szobánk és a fürdőszoba közötti 2 méter távolságon.
Az elkövetkezendő napokban Kiotó és Kansai tartomány egyéb látnivalói vannak terítéken. A program elsősorban rengeteg buddhista és shintó templom felkeresését rejti magában, de ha minden igaz, megnézzük majd azt is, hogy néz ki egy középkori japán vár, meglátogatjuk a világ legnagyobb akváriumát Oszakában, és remélhetően eljutunk Hiroshimába is egy napra. Internettel sajnos most nem vagyunk annyira jól ellátva, de igyekszünk mindezekről időben beszámolni.