Jávai kitérő

Egyik nap reggel felkeltünk, és megállapítottuk, hogy ilyen nagy szélben semmi kedvünk nincs elmenni az aznapra tervezett búvártúrára, így fogtuk magunkat és egy óra szervezkedést követően elindultunk Jávára megnézni a Bromo vulkánt. Oda, ahova előző este eldöntöttünk, hogy biztos nem megyünk. A szokásosnál kalandosabbnak ígérkezett a túra, mivel útikönyvünk nem lévén, nagyjából annyi információval indultunk útnak, amennyit a recepciós felírt nekünk egy cetlire. Megvolt a város neve, ahova el kell buszoznunk, és falué, ahol megszállhatunk a vulkánon. Balin minden a turizmusra épül, és ha az ember megérkezik egy szál fogkefével a reptérre, találomra bemondhatja bármilyen isten háta mögötti falu nevét, mert azonnal 20 taxis fog ugrani, hogy elvigye. Valami hasonlóra számítottunk Jáván is, de helyette egy világ végi putriba csöppentünk.
Már a kompozás is egy nagy kaland volt. A Jáva és Bali közötti szoros asszem csak 4 km. Így a kompnak nevezett rozsdás, csálé roncsba való beszállástól igazán csak azért nem féltem, mert belegondoltam, hogy ha elsüllyednénk, és sikerül élve kijutnunk a hajóból, akkor csak maximum 2km-t kell úszni a partig. Az már elég esély a túlélésre. A jávai kompkikötő és a buszpályaudvar között még működtek a turizmus fogaskerekei, és pillanatok alatt találtunk egy hiénát, aki jó drágán (pffff…. szóval 150 forintért) elvitt minket a buszig. Ezek után a fogaskerekek leálltak, és pár órára úgy tűnt, hogy a gondviselés kegyeire vagyunk bízva. A buszunk valószínűleg már 20 évvel ezelőtt is matuzsálemnek számíthatott, hihetetlen lepusztult volt. Ugyan tyúkketrecek és fokhagymaszagú parasztok nem keserítették az életünket, de azért így is élményszámba ment az utazás. Buszmegállók nincsenek, csak simán le lehet inteni a buszt út mentén; leszállni is bárhol lehet, csak jó hangosan kell fütyülni vagy üvölteni, hogy a sofőr is meghallja. A szórakozásról pedig az egymás után felszálló zenészek gondoskodnak. Eljátszik pár számot, kalap körbe, leszáll, és pár kilométer múlva már száll is fel a következő trubadúr. Egyébként az indonéz zene nem is rossz, kifejezetten élveztük az előadásokat.

Útikönyv nélkül úgy logikáztunk, hogy a 190 km-es távot a busznak 3-4 óra alatt meg kéne tennie, de ez utólag nevetségesen optimista becslésnek bizonyult. 11-kor indultunk el Nyugat-Balin a szállásunkról, fél óra volt az út a kompig. Aztán a komp egy óra alatt vonszolta át magát a túlpartra, a busz pedig 5 és fél óra alatt tette meg az utat addig a városig, amiről csak annyit tudtunk, hogy – ha a recepciós jól mondta - majd ott kell valahol átszállnunk egy másik buszra, ami felvisz a hegyre. Fene sem gondolta volna, hogy 10 óra alatt jutunk el a nem egészen 300 km-re lévő végcélig.

Amikor délután 6-kor lement a nap, és még mindig sehol nem voltunk, kezdtünk kétségbeesni. Igazán az volt a legelkeserítőbb, hogy az út menti szakadt falvakban semmi nem utalt arra, hogy bárki képes lenne nekünk segíteni, ha a busz majd lerak minket a semmi közepén. Sehol nem volt halvány jele se annak, hogy itt bármit tudnának kezdeni két idegennel, akik nem beszélnek indonézül, ellenben szeretnének eljutni a vulkánra, de legalábbis meghúzni magukat valahol estére. Lement a nap, mi még mindig a buszon ültünk, és egyre kevésbé tűnt jó ötletnek ez a kis kiruccanás. Magunkban azt latolgattuk, hogy hogy vészeljük át ezt az éjszakát, anélkül, hogy az út szélén kelljen aludni, mert az ugye már biztos, hogy Bromora nem jutunk el. Utólag kiderült, hogy mindkettőnkben felmerült az ötlet, hogy besírjuk magunkat éjszakára a rendőrségre, de a benzinkúton alvás is egy elég népszerű lehetőségnek bizonyult.
Aztán egyszer a semmiből újra a jól kitaposott turistaösvényen találtuk magunkat. A jegyszedőbácsi odajött hozzánk, annyit mondott, hogy Bromo, és a busz megállt egy utazási iroda előtt. El sem akartuk hinni, hogy ekkora szerencsénk van! Egy háznyi kő esett le a szívemről. Innentől kezdve már simán ment minden: értünk jött egy kisbusz, ami felvitt a hegyre szállást keresni, és megrendeltük a dzsipet, ami hajnalban tovább vitt az egyik hegy tetejére, ahonnan lehet nézni a napfelkeltét. Mivel tök sötétben érkeztünk meg, nem is sejtettük, hogy hol lakunk. Másnap világosban döbbentünk rá, hogy a nagy kráter peremén éjszakáztunk.
Hajnalban 3000 méteren szörnyű hideg van itt is, és ha valaki Indonéziába megy, akkor feltehetően nem nagyon készül nagykabáttal; így a helyiek ráálltak a meleg ruha bizniszre – persze ezt is egy kis csavarral. Amikor felértünk a hegyre, feltűnt, hogy a szállodák előtt a falubeli emberek pokrócokba csavarva ácsorognak a sötétben, és árulják a meleg ruhákat. Szörnyű lelkiismeret-furdalástól gyötörve ültünk be az étterembe belapátolni a meleg levest, míg szegények kint kockára fagynak. Hogy támogassuk a helyi közösséget, akartunk Péternek venni egy pulóvert, de mint kiderült, ez nem olyan egyszerű: először hoztak neki egy cigivel kiégetett kanárisárga pulcsit, aztán egy tök büdös lilát, majd egy rózsaszín női blézert, míg végül sikerült egy szörnyű ronda fekete kabátban kiegyezniük. A hegy tetején már nem csak venni, hanem bérelni is lehet meleg cuccot. Így sikerül beszerezni nekem is egy hasonlóan szép kabátot. Vicces volt, hogy a kilátó néha úgy nézett ki, mintha csövesek gyülekezőhelye lenne, és az összes – máskor a részletekre kínosan ügyelő – nyugati turista ott feszített szedett-vedett, túlméretes kabátokban.
Jáva térképét eddigi életem során nem nagyon nézegettem, és csak most csodálkoztam rá, hogy a sziget közepén hosszanti irányban vulkánok lánca húzódik. Bromo csak egy a sok közül, azon kívül valószínű nincs is egyéb különlegessége, hogy a vele szembe lévő hegyre végig megy föl betonút, ahonnan remek kilátás nyílik a nagy kráterre, és az abban lévő három vulkánra. Biztos van ennél magasabb és érdekesebb, viszont egész Indonéziában nem lehet annál kényelmesebben vulkánt nézni, hogy kiszállsz a dzsipből, és 300 métert gyalogolsz a kilátóig. Ennek megfelelően hajnali 5kor egész rendes tömeg gyűlt össze, hogy megnézzük a napfelkeltét. Maga a napfelkelte amúgy nem egy nagy szám, nyugodtan ki lehetett volna hagyni a hajnali 3:30-as kelést, a kilátás viszont hibátlan volt. Ameddig a szem ellát szinte végig csak egy nagy lapos tálat lehet látni, ami maga a régi nagy kráter, és ebből egy kialudt és két működő vulkán emelkedik ki. A nagyobbik vulkán a turisták kedvéért még egy jó nagy adag hamut is pöfékelt ki magából, rendesen megvárva, hogy teljesen feljöjjön a nap, és lehessen rövid exponálási idővel fényképezni. A kilátó után, még volt egy közvetlen élményünk is Bromoval. Jelen pillanatban belőle csak kénes gázok jöttek elég diszkrét mennyiségben ahhoz, hogy biztonságos legyen felmenni a tetejére, és lenézni a vulkán gyomrába. Bugyogó lávát ugyan nem láttunk, de azért így is nagy élmény volt.
A program reggel 9-ig tartott, aztán mentünk le a városba, ahol felszedett minket az expressz turista busz. Ez egy fokkal ugyan jobb volt, mint az előző napi, de ez is egy koszlott, kehes roncs volt, amivel csupán fél órát sikerült lefaragni az előző napi 5 és fél órás menetidőből. A kompúton boldogan néztem, ahogy elhagyjuk Jáva partjait, és közeledünk újra Bali felé. A vulkántúra nagyon klassz volt, de ezt leszámítva Jáva egy mocskos szarfészeknek tűnt. Bízom benne, hogy tévedünk, így jutottunk két nap alatt erre a rendkívül sekélyes megállapításra, és ha kezünkbe vennénk egy könyvet, akkor a hajunkat tépnénk, hogy milyen helyeket hagytunk ki. Ki tudja? Ha még sokáig itt maradunk Malajziában, esetleg még elvetődhetünk újra arrafelé.