Vissza nyugatra

Véget ért a japán móka. Sajnos nagyon ritkán jutottunk internethez, így be kell érnetek egy utólagos beszámolóval. Az előző bejegyzésben inkább általánosságokról írtam, most itt vannak a tények, hogy mikor merre jártunk, mit láttunk.

Tehát ahogy azt már korábban megírtam, az első két napot Tokióban töltöttük, majd shinkanzenre pattantunk, és meg sem álltunk Kiotóig. Kiotó leginkább templomai és történelmi nevezetességei miatt tarthat számot érdeklődésre, bár az utcákon sétálgatva elég nehéz elsőre elhinni, hogy tényleg érdemes volt ide jönni. A város nagy része unalmas modern toronyházakból áll, de van néhány érdekes régi városrész, ahol a teaházak közötti sikátorokban néha eltipeg egy-egy gésa, és hagyományos fogadók és üzletek között nem is olyan nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett a régi Kiotó pár száz évvel ezelőtt. Japán nagy csókos lehet az Unesconál, mert csak Kiotóban 18 Unesco világörökség van, és más városokban is úton útfélen beléjük botlottunk. Ha valaki szeretné ezeket mind végignézni, csak Kiotóban simán eltölthet ezzel egy hetet. Mi ennyire nem vagyunk fanatikusok, megnéztünk egy pár tényleg nagyon szép templomot, meg zen kertet, aztán mentünk tovább. Akár néztünk volna többet is, de ebben a kánikulában nagyon nagy elhatározás kellett ahhoz is, hogy egyáltalán kilépjük a szállodából.

Bár Japán a legtöbb gazdag országtól nagyon messze van, azért számítottunk arra, hogy lépten-nyomon kerülgetni kell az amerikai, ausztrál és egyéb nyugati turistákat. Ehhez képest szinte alig találkoztunk fehérekkel, belföldi turistákkal viszont annál inkább. Bárhova mentünk minden nevezetesség tele volt japán családokkal és nyugdíjas csoportokkal. Az oszakai akváriumba például csütörtök délután jutottunk el, és még akkor is tömve volt japókkal. Szerencsére akkora baromi nagy ez a hely, hogy még ilyen tömegekkel is viszonylag könnyen megbirkózik. Itt van a világ egyik legnagyobb akváriuma (mármint konkrétan a tartály, amiben tartják a halakat), amit három emeleten keresztül lehet körbejárni, és tátott szájjal csodálni az ott úszkáló manta rájákat, cápákat, barrakudákat. Eszméletlen jó!
Kiotóból egy napra elmentünk még Hiroshimába, ami inkább csak egy pipa volt, mint felejthetetlen élmény. A város természetesen nagyon modern, és eszébe sem jut róla az embernek a sötét múlt, ha el nem keveredik az emlékparkig. Az emlékműveken és a múzeumon kívül egyetlen épület emlékeztet csak a támadásra, amit meghagytak a történtek mementójaként: egy volt ipari bemutató csarnok, ami nagyjából a robbanás epicentruma alatt állt, így a falai nem dőltek le, ellenben 2 kilométeres sugarú körön belül szinte minden. Kétség kívül mély benyomást tesz az emberre, a múzeummal együtt pedig egész sok mindent meg lehet tudni az atombomba ledobásáról és Japán nem túl dicső háborús múltjáról. Az szimpatikus volt, hogy a múzeumban kellő önkritikával nyilatkoztak a második világháborús tetteikről, és feketén-fehéren bemutatták, hogy mi vezetett Hiroshima támadásához.
Mielőtt visszamentünk volna Tokióba, még eltöltöttünk két napot Nikkoban, egy Tokiótól 50 km-re északra lévő kisvárosban. Ha Kiotó templomai szépek, akkor ezek eszméletlen gyönyörűek. A város a hegyekben fekszik, és a templomok nem elszórva, hanem egy nagy tömbben vannak. A legjobb az egészben, hogy amikor ott voltunk végig ködös idő volt, és ez az óriási mohás fákkal együtt misztikus, már-már túlvilági hangulatot kölcsönzött több száz éves épületeknek.
Vasárnap voltunk ott, így tömve volt turistákkal, és iskoláscsoportokkal, de a távolabbi épületeknél már sikerült néha elszakadni a tömegtől, és akkor az egész hely a miénk volt ködöstűl, óriásfenyőstűl, mohás oszlopostúl. A városban volt egy kis behind the scenes érzésünk is. A pályaudvar környékén laktunk, elég messze a nevezetességektől és a turistás résztől. Így láthattuk, hogy az előzetes híresztelésekkel ellentétben azért Japánban sincs mindenütt kolbászból a kerítés. Itt is vannak rendezetlen udvarok, ütött-kopott házak és legkevésbé sem boldog kinézetű emberek. Tulajdonképpen Nikko ezen része olyan volt, ahol az ember csak alkoholista lehet, vagy sorozatgyilkos.
Utolsó napunkat megint Tokióban töltöttük mindenféle különösebb program nélkül, kezdtünk a reggeli halpiacon, ami inkább egy halgyárra emlékeztetett, Péter hullámvasutazott az egyik helyi élményparkban, és csak bámultunk Akihabara negyedben, ahol egész háztömbök vannak tele elektronikai termékeket és manga képregényeket árusító boltokkal.