Boldog Karácsonyt!!!

Őrültek ezek

Hanoi egy színes, szagos és legfőképpen nagyon zajos nagyváros. Eszméletlen, hogy milyen élet van az utcákon. Az emberek szinte az utcán élnek, ott esznek, nevelik a gyereket, nézik a tévét, alszanak, készítik a vacsorát, vagy csak ülnek, és bámulják az előttük elhaladó forgatagot. Láttunk egy temetést is: két bádogdoboz készítő műhely között, egy kapualjszerűségben felállított oltár, koszorúkkal, gyászolókkal. A járókelők sétálgattak előtte az utcán, a szomszéd műhelyekben iszonyat zajjal vágták a vasakat, motorosok dudáltak, mint az őrültek, a gyászolók pedig siratóénekeket kántáltak.

Mi csak a régi városrészben voltunk, ami, semmiképp sem nevezhető szépnek (bár volt egy pár szép épület), de mindenképp egy nagy élmény volt. A városban szinte mindenütt árusok meg boltok vannak. Az utcák nagy része valamilyen témakörre szakosodott, és ott csak egy féle dolgot lehet kapni pl. csak cipőket vagy táskákat, de volt olyan utca is, ahol csak ajtókilincseket és csavarokat lehetett kapni, másikban csak oltárokat meg buddhás cuccokat, megint másikban csak bukósisakokat meg motoros felszereléseket. Van egy pár kreatív egyéni vállalkozó is. Például többször láttunk az utcán mérlegest, akik egy szoba mérleggel állnak kint a járdán, ma pedig összefutottuk egy magasságmérővel kombinált mérlegessel is.

Étkezés fronton is elég érdekes a felhozatal. A helyiket kiszolgáló éttermek általában úgy néznek ki, hogy az utcán vagy egy kapualjban felállítanak egy pultot meg gázpalackot, a vendégeknek meg kitesznek műanyag sámlikat, és azok az ölükben esznek. Láttunk ennél minimalistább megoldást is: volt pár árus, akik egy kis kemping gázfőző szerű valamivel és egy darab ici-pici lábossal ültek árulni. Nem tudni, hogy e mögött van-e tényleges kenyérkeresési szándék, vagy csak egyszerűen részt akarnak venni a nagy össznépi mókában. Mi eddig nem voltunk nagyon vakmerők, inkább kifizettünk két-háromszor többet, de azért valami étteremnek látszó helyre ültünk be.

Bár az egész város egy nagy egybefüggő piacnak néz ki, voltunk igazi piacon is. Volt ott is minden, ami szem-szájnak ingere: halak, angolnák, rákok, csigák, kukacok és egyéb érdekes hozzávalók, eszméletlen szagok, és nagy színes kavalkád. Nagyon érdekes volt, de egy nap bőven elég volt ebből. Iszonyatosan kifáradtunk az állandó dudálásba, és ordibálásba.

Közlekedés Vietnámban

Az itteni közlekedés egy olyan jelenség, amire feltétlen külön fejezetet kell szentelni, mert ilyet még soha, sehol nem láttunk.

Kezdjük azzal, hogy annyi motoros van, hogy nem igaz. Rajzanak, mint a legyek. Az utakon nem lehet átkelni normálisan. A jelzőlámpa inkább jelzésértékű, de leginkább az sem. Pirosnál általában csak akkor állnak meg, ha van keresztforgalom. Az úton, ha át akarunk kelni, reménytelen kivárni, hogy majd akkor megyünk, ha nem jön semmi, mert olyan nincs. Mindig jönnek! Amikor egy sáv egy kis időre üres, akkor kell nekiindulni, és szép egyenletes léptekkel (csukott szemmel, imádkozva) haladni a túloldal felé, és a motorosok majd kikerülnek. Nem igazán sikerült ezt még megszokni, én még mindig rettegek minden egyes alkalommal. Ma este is percekig álltunk egy út mellett a zebrán (!), de nem sikerült rászánni magunkat, hogy átmenjünk, úgyhogy egy kicsit inkább előre gyalogoltunk, ahol kettévált az út, hogy csak a fele mennyiségű motorossal kelljen megküzdenünk.
A másik iszonyat, a közlekedési rend teljes hiánya. Nincsenek igazán sávok, kereszteződések; legalábbis nem használják őket. Amerre kedvük és dolguk van, arra mennek. Keresztül a sávokon, menetiránnyal szemben, sokszor kivilágítatlanul vergődnek át az úton. Dudálnak egyfolytában mindenre, ha előzni akarnak azért, ha figyelmeztetni a másikat azért, vagy csak úgy teljesen érthetetlen okokból. Az előzésektől a hajunk égnek állt. A buszos utak során láttunk egy pár olyan cifra helyzetet, hogy nem sokat adtunk volna a sofőr életéért, de nem úgy tűnt, hogy a helyiek ingerküszöbét ezek elérték volna. Mindenesetre nem lett volna meglepő, ha egy pár motorost a szélvédőről kell levakarni.

Hanoi és környéke

Ez már a harmadik napunk Vietnámban. Eddig nagyon jó benyomásaink vannak, nagyon szép helyeken voltunk, kedvesek az emberek, és végre jókat ettünk. Pedig az útikönyvnek sikerült alaposan ránk ijesztenie. Arra számítottunk, hogy az aljas kis vietkongok lépten-nyomon át akarnak majd verni, de ehhez képest eddig zömében csak kedves emberekkel találkoztunk. A szállásunk okés, nem egy elegáns szálloda, de a központban van, rendes, és a recepciósok nagyon segítőkészek. Látszik, hogy nagyon igyekeznek.

Szerda este érkeztünk meg, eddig a városban nem néztünk körül, az majd holnapra marad. Csütörtökön elmentünk négyórás hajótúrára Halong Baybe, ami az egyik legnagyobb turista attrakció: kb. 3000 óriási hegynyi sziklatömb szanaszét elszórva a tengerben. Két napnál kevesebbre nem érdemes oda menni, így ennek megfelelően elég rohanósra sikeredett a mi egynapos túránk. Majdnem 4 órás buszút oda, 4 óra hajókázás és 4 óra vissza. Elég maratoni volt, és nem is nagyon láttuk sokat. Tényleg nagyon szépek voltak a sziklák, de valahogy hiányzott az egésznek a hangulata. Az ember, ha ilyen szépet lát, nem másik 50 hajóval és 200 emberrel együtt akarja ezeket nézni. Csodálatos lett volna, ha mi magunk fedezhetjük fel, de így inkább porszemek voltunk egy óriási gépezetben. Persze most még kevesen is voltak, nyáron gondolom legalább háromszor annyi hajó lehet az öbölben. Ha az ember több napra megy, akkor viszont nagyobb területet lehet bejárni, és gondolom, akkor már sikerül olyan részeket találni, ahol nincsenek más csoportok.

Ma viszont egy nagyon hangulatos helyen voltunk. Hoa Lu-ba, a régi fővárosba mentünk. Megnéztük a régi császári épületet, ami elé pici volt, mert az amerikaiak körülötte mindent lebombáztak, úgyhogy csak egy kisebb épület meg egy nagyon szép kert maradt meg, illetve az sem, mert az épület is az eredeti mása, amit újjáépítettek. Onnan biciklivel továbbindultunk a Tam Coc folyóhoz. Iszonyatosan szép úton mentünk, keresztül a falvakon rizsföldek mentén, és körülöttünk mindenütt ezek a fura formájú hegyek. Ez volt az út legjobb része. Nagyon jó volt, hogy végre magunk fedezhetjük fel a vidéket, és az egész környezet nem a turisták levágására szakosodott, hanem ez tényleg mindig így néz ki, akár jönnek erre turisták akár nem. Jópofa volt, hogy a falvakban, amikor keresztülhajtottunk mindenki köszönt nekünk, és integetett. Mondjuk a túrát elég szűkmarkúan méretezték, úgyhogy csak egy óránk volt a 12km-es útra, és emiatt nem nagyon volt időnk megállni nézelődni, meg csak egyszerűen elvezni a dolgot, hanem folyamatosan loholtunk a csoport után.

Tam Coc-ban várt még ránk egy hajótúra a folyón gyönyörű hegyek között. Kettesével beültettek mindenkit a csoportból egy csónakba, amiben két nő evezett: egy középkorú és egy majdhogynem nagymama korú. Kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat, hogy szerencsétlenek 6 km-t végigeveznek velünk fejenként kb. 200 forintért. De aztán kiderült, hogy a nyomorultaknak ez is egy iszonyatos üzlet, és 15 naponta jöhetnek csak el egyszer evezni (igazán nagy pénzt keresni), egyébként otthon meg a földeken dolgoznak. Persze nem ezért a pár dongért éri meg nekik, hanem azért mert a visszafelé úton előszedik a hajóból a pólókat, hímzéseket stb, és addig néznek szomorú kiskutya szemekkel míg nem veszel tőlük valamit.

Nem igazán sikerült még belőni, hogy mik a normál árak. A helyi valuta a vietnámi dong, kb. 100 dong egy forint. Még egy kicsit szoknom kell a mennyiséghez, hogy többszázezer donggal mászkálunk, és ez valójában semennyire nem sok pénz. Idefelé már a reptéren rögtön dongmilliomosok lettük, amikor kivettünk 2 millió dongot az ATM-ből. 20000 forint :)

Vietnám

Van még két hetünk, mielőtt Bangkokból hazaindulna a repülőnk, így elő kellett állni egy tervvel, hogy hol fogjuk tölteni ezt a majdnem 2 hetes szabadságot. Malajzia kiesett az esős évszak miatt. Indonézia nagy álom, de a karácsonyi-új évi időszakra mindenféle terrorista fenyegetésekről írtak az amerikai és angol külügy utazási oldalai. Gondolom, túllihegik a dolgot, de azért inkább olyan helyre megyünk, ahol nem dörgölik ennyire az orrunk alá, hogy bármikor felrobbanhatunk. Egy pár órára eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha Ausztráliába vagy Új-Zélandra mennénk, mert ennél közelebb nem nagyon leszünk hozzájuk életünkben. De még így is legalább 5 óra lenne a repülőút, drága, macerás a vízum, úgyhogy hamar letettünk róla. Thaiföld karácsony környékén tele van, így azt is kigolyóztuk. Maradt Laosz, Vietnám, ami már régóta fent van a listán. Ebből sajnos Laosz tovább morzsolódott a nehézkes közlekedés és a kevés idő miatt. Így elérkeztünk végső úticélunkig: Vietnámhoz.

Elhatároztuk, hogy szorosabbra fogjuk a gyeplőt, és próbálunk csak kevés helyet megnézni, nehogy egy nagy rohanás legyen az egész. Nem tudom mennyire sikerült, mert azért így is elég zsúfolt a program 12 napra.

Hanoiba kezdünk, mert csak oda megy innen fapados. Ott igyekszünk nem túl sok időt tölteni, mert nem hallottunk róla nagyon jókat. Tervek szerint egy vagy két egynapos túrára elmegyünk a környéken, és onnan 22-én indulunk tovább dél felé. Középen megállunk Hoi An nevű városkába, ami egy nagyon szépen megőrzött régi város, és azon kevesek közé tartozik, amit nem bombáztak szét a háborúban. 2 vagy 3 napot leszünk a városban és a környéken, és onnan 25 vagy 26-án repülünk tovább Saigonba. Ott szervezünk egy pár napos utat a Mekong-deltába, majd átkompolunk egy kis szigetre, ahol 2 napot strandolunk és kipihenjük az út fáradalmait. 30-án visszamegyünk Saigonba, ahol még lesz egy napunk. 31-én délután repülőre szállunk Bangkok felé, ahol a reptérről már nem jövünk ki, hanem az éjfél után induló Malév járattal elindulunk Budapest felé.

Ez a terv. Aztán persze lehet, hogy még változik egy csomót. Csak az oda- meg visszafelé jegyünk van meg, úgyhogy lesz lehetőségünk még módosítani a programot, ha valahol több vagy kevesebb időt szeretnénk tölteni.

Úgy tűnik, hogy a szállásokon lesz mindenütt internet, úgyhogy tudjunk majd frissíteni a blogot. Maradjatok velünk!