Közlekedés Vietnámban

Az itteni közlekedés egy olyan jelenség, amire feltétlen külön fejezetet kell szentelni, mert ilyet még soha, sehol nem láttunk.

Kezdjük azzal, hogy annyi motoros van, hogy nem igaz. Rajzanak, mint a legyek. Az utakon nem lehet átkelni normálisan. A jelzőlámpa inkább jelzésértékű, de leginkább az sem. Pirosnál általában csak akkor állnak meg, ha van keresztforgalom. Az úton, ha át akarunk kelni, reménytelen kivárni, hogy majd akkor megyünk, ha nem jön semmi, mert olyan nincs. Mindig jönnek! Amikor egy sáv egy kis időre üres, akkor kell nekiindulni, és szép egyenletes léptekkel (csukott szemmel, imádkozva) haladni a túloldal felé, és a motorosok majd kikerülnek. Nem igazán sikerült ezt még megszokni, én még mindig rettegek minden egyes alkalommal. Ma este is percekig álltunk egy út mellett a zebrán (!), de nem sikerült rászánni magunkat, hogy átmenjünk, úgyhogy egy kicsit inkább előre gyalogoltunk, ahol kettévált az út, hogy csak a fele mennyiségű motorossal kelljen megküzdenünk.
A másik iszonyat, a közlekedési rend teljes hiánya. Nincsenek igazán sávok, kereszteződések; legalábbis nem használják őket. Amerre kedvük és dolguk van, arra mennek. Keresztül a sávokon, menetiránnyal szemben, sokszor kivilágítatlanul vergődnek át az úton. Dudálnak egyfolytában mindenre, ha előzni akarnak azért, ha figyelmeztetni a másikat azért, vagy csak úgy teljesen érthetetlen okokból. Az előzésektől a hajunk égnek állt. A buszos utak során láttunk egy pár olyan cifra helyzetet, hogy nem sokat adtunk volna a sofőr életéért, de nem úgy tűnt, hogy a helyiek ingerküszöbét ezek elérték volna. Mindenesetre nem lett volna meglepő, ha egy pár motorost a szélvédőről kell levakarni.