Akarsz büvárolni?

Ötévnyi győzködés után Péter beadta a derekát, és elment megszerezni a búvárvizsgáját. Ha már itt vagyunk a húsosfazék közelében, ahol igenis reális dolog, hogy az ember elutazzon pár napra egészen jó merülőhelyekre, érdemes ezt kihasználni. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért Malajzia elég nagy ország, és mi sajnos pont azon a részén vagyunk, ahol a tenger élővilága totálisan döglött, így a búvárkodás sajnos itt sem abból áll, hogy egy óra alatt elugrunk a prémium korallzátonyokhoz. A legközelebbi említésre méltó zátony 5 óra kocsiútra van innen. Kuala Lumpur a félsziget nyugati partjához, a Szumátra és a Maláj-félsziget között elhelyezkedő Melacca-szoroshoz van közel. Mivel ez a világ egyik legforgalmasabb tengeri hajózási útvonala, ennek megfelelően eléggé szennyezett a víz, ráadásul a partvonal is szinte végig tök mocsaras, és a korallzátonyoknak eszükbe sem jut ilyen helyen kialakulni. Jó strandokat és zátonyokat a félsziget túloldalán, a keleti parton, vagy még ezeknél is jobbakat Borneón lehet találni, de ezek sajnos egy hétvégi kiruccanásban nem férnek bele. Borneó viszont most ismét felkerült a kívánságlistánkra, mert ott állítólag van egy pár olyan merülőhely, aminek hallatán még a sokat látott búvárok is elmorzsolnak egy pár könnycseppet.

Péter a búvárvizsga elméleti részét gyorsan letudta interneten, aztán múlt hétvégén 3 óra alatt lezavarták az úszómedencei gyakorlatokat. A sikeres vizsgához hátra volt még 4 tengeri merülés, amit ezen a hétvégén Tioman-szigeten fejeztek be. Ahhoz képest, hogy nekem annak idején 5x3 óra volt az elmélet 2x3 óra az úszómedencei gyakorlat, és két teljes napot töltöttem a varázslatos Dorogi-tó partján és vízében, ez egy kicsit soványkának tűnt. A magyar tanfolyamhoz képest ez nagyon gyorsan ment, és egy kicsit talán el is bagatellizálták a dolgot a malájok. Gondolom, a magyarok onnan közelítik meg a dolgot, hogy jól meg kell tanulni az alapokat, mert úgysincs esélyed sokat gyakorolni élesben, a malájok meg onnan, hogy kicsit azért tudd az elméletet, de utána úgyis rendszeresen búvárkodsz, és majd a gyakorlat meghozza a tudást.

Péntek délután indultunk Tiomanra: 5 órás autóút eleje izgalmakban nagyon nem bővelkedett, a vége viszont annál inkább. Az autópályát elhagyva utolsó 100 km-t egy erdei úton tettük meg tök sötétben. Az autónk világítása valami teljesen elcseszett megoldás, úgyhogy alig lehet valamit látni vele, az út meg persze tele volt kátyúkkal, békákkal és kóbor kutyákkal. Ezt még tetézte az a vicces jelenség, hogy itt az autó szélvédője kívülről párásodik, mert a kocsi belsejében hidegebb, mint kint. Viszont, ha lehúztuk az ablakot, hogy bejöjjön a meleg, akkor meg bejött a pára is, és belül ült ki a szélvédőre. Remekül elszórakoztunk az ablakok, a légkondi különböző állásai és a fúvókák állítgatásával, de a végeredményen nem sokat sikerült javítani. Inkább csak araszoltunk a cél felé, bár ilyen kiváló látási viszonyok mellett még a 40-50 km/órás sebesség is eszeveszett száguldozásnak tűnt. A hangulathoz hozzátartozott még az is, hogy ez egy teljesen elhagyatott út volt , ami egy erdőn vágott keresztül, és az egész helynek olyan hangulata volt, hogy nem csodálkoztunk volna, ha hirtelen előbukkan a bozótból az erdei rém egy motoros fűrésszel a kezében.

A szigetre csak másnap kompoltunk át, és hiába olvastunk róla csupa jót, meg kellett állapítanunk, hogy az ártatlan utazók félrevezetésére szakosodott média áldozataivá váltunk. Ha egy trópusi szigetre érkezel, akkor a filmekből és magazinokból jól ismert trópusi paradicsomra számítasz, ahol mindig süt a nap, kristálytiszta a víz, temérdek színes halrajt látsz a víz alatt, és a vakítóan fehér homokos part fölé itt-ott pálmafák tornyosulnak stb.stb.stb. Na most ha akarom, itt is lehet ilyen fényképeket készíteni, hogy az otthoniakat megegye a penész, de ha az egész szigetet nézem, akkor teljesen más az ember benyomása. Az élővilág biztos szép lehet a sziget egyéb pontjain, de ahol mi voltunk nem igazán lehetett belőle bármit is látni a sok építkezéstől és szeméttől. Azt olvastuk, hogy nagyon fel akarják futtatni ezt a helyet, de ebből inkább csak azt tűnt fel, hogy mindenütt építkeznek, de szemmel láthatóan semmit sem fejeznek be. Persze lehet, hogy csak mi mentünk rossz helyre, és ezen kívül csak gyönyörű érintetlen természettel lehet ott találkozni, de nem ért minket semmiféle olyan benyomás, ami alapján még egy esélyt szeretnénk annak adni, hogy van élet a vasbeton oszlopokon túl is.
Mindenesetre azért, ha már az embernek szívni kell a búvárvizsgájával, akkor azt inkább a Dél-kínai-tengerben tegye, mint a Dorogi-tóban. Ahhoz képest feltétlen szebb volt a látvány. Bár nem találkoztunk a Spektrum tévében látott halrajokkal, de azért így is láttunk sokféle szép színes halat, teknőst és még ráját is.

Rafflesia nyomában

Kicsit elmaradtam az írással az utóbbi időben, mondjuk ez talán annak is köszönhető, hogy most annyira nem dübörög az életünk. A hétköznapok általában viszonylag eseménytelenül telnek: munka, intézkedés, ez-az, aztán este elmegyünk vacsorázni, és próbáljuk kisakkozni, hogy a melyik az a kajálda, ahol még nem ettünk (már nem sok ilyen van a közelben) vagy nem kötődik hozzá kellemetlen élményünk (sajnos ez a lista is egyre rövidebb). Nálam mégy mindig a thai kifőzde van a toppon, de nem lehet azt sem a végtelenségig enni, mert nagyon unalmas lesz egy idő után.

Előző hétvégén elmentünk északra egy erdőbe, ahol van rafflesia. Erről a növényről azt kell tudni – azon kívül, hogy a világ legnagyobb virága -, hogy csak 2-3 napig virágzik, így érdemes előtte a parkokban érdeklődni, hogy van-e éppen virág, mert különben könnyen meglehet, hogy potyára megy el az ember. Mi előző nap felhívtuk a parkőrt, hogy van-e virág, azt mondták, hogy van. Másnap autóba pattantunk, 200 km levezettünk, vezetőt béreltünk, 1 órát hegyet másztunk (ami ebben a hőségben meg páratartalomban eléggé más élmény, mint a Hármashatár-hegyen felfelé caplatni), és amikor levegő után kapkodva, izzadtságtól csatakosan felértünk a hegy tetejére a virághoz, megállapítottuk, hogy ez bizony csak holnap fog kinyílni. Mindenesetre kinyílt állapoton kívül nagyjából láttunk az összes stádiumot, amiben csak egy rafflesia lehet: az egész kis alma méretű rügytől kezdve a nagy káposztákig, félig kinyíltak, félig elszáradtak és teljesen elszáradtak. Tehát igen. Láttuk rafflesiát. De sajnos nem tudjuk, hogy hogy néz ki, mert nem virágzott. Grrrrrrr!!!!

(Továbbá a fenti képet sem mi készítettük. Grrrrrrr!!!!2)

Mindenesetre azt leszámítva, hogy egy napot utaztunk azért, hogy elmondhassuk, hogy még mindig nem láttunk virágzó rafflesiát, egész jól elvoltunk. Láttunk gyönyörű nagy pillangókat, voltunk egy orang asli faluban (ők az igazi bennszülöttek, akik általában isten háta mögötti kezdetleges falvakban laknak), és találkoztunk egy igazi gut karakterrel. Egy osztrák fickóval, aki 9 éve él itt a hegyekben, és virágtermesztésből él. Ő vitt minket a terepjáróján a hegyig, és közben bevezetett minket a maláj belpolitika rejtelmeibe. Erről és egyéb helyi érdekességekről majd egy későbbi bejegyzésben beszámolunk.

Angkor 2.

Van egy kis időm megint, úgyhogy folytatom a mesedélutánt az angkori hétvégénkről. A templomokról már az előző beszámolóban eleget írtam, most jöjjenek inkább az "Egyéb" kategórába sorolható élményeink.

A templomok látogatásának élményéhez sajnos teljesen hozzátartozik annak a pár száz 4-8 éves gyereknek rohama, akik a templomokból kijövet/ bemenet egymást túlordibálva próbálják eladni portékájukat. Hiába mondod, hogy nincs szükséged képeslapra, pólóra, kézzel faragott furulyára, fonott karkötőre és még ki tudja mi minden másra, ők perceken keresztül akkor is követnek, és kántálják a mondókájukat. Alapvető gond ugye az, hogy még ha vennénk is valamit az egyiktől, akkor abban a másodpercben megjelenne még 20 másik gyerek követelve, hogy tőle is vegyünk valamit. Némelyikért tényleg megszakadt a szívem, de ha adunk nekik, akkor csak támogatjuk azt a folyamatot, hogy a szülők a 6 éves gyereket iskola helyett inkább koldulni küldjék. Egy kivételt azért tettünk. Egy kislány megtámadott minket, hogy vegyünk tőle képeslapot, és elkezdte különböző nyelveken számolgatni, hogy egy csomagban hány képeslap van. Saját bevallása szerint 6 nyelven tud tízig elszámolni, de aztán, amikor megmondtuk neki, hogy honnan jöttünk, másodpercnyi gondolkodás nélkül elszámolt tízig írül és magyarul. Pedig ezek ketten legkevésbé sem indulhatnak a világnyelv kategóriában. Ezek után bőven megérdemelte az 1-1 dollárt.

Még egy kiemelkedő remek élményünk van Kambodzsával kapcsolatban: a kaja. Iszonyatosan finomakat ettünk, és azért az is hozzátartozik az élményhez, hogy pofátlanul olcsón. Nem tudom mi a baj a malájokkal?! Úgy tűnik, a környéken ugyanazokból az alapanyagokból csak ők nem tudnak jókat főzni. Azt sem értjük továbbá, hogy a kambodzsai konyha miért nem tör nemzetközi babérokra. Igazán rászolgálna. Még egy nyomi khmer szakácskönyvet sem találtam az itteni könyvesboltban, pedig roskadoznak a polcok a környező országok konyhaművészeti remekeit összefoglaló kiadványoktól. Legfinomabb az amok nevű currys kókuszos ételük volt. Többféle hússal készül, én a csirkéset próbáltam, és 5-ből 4,5-ös értékelést kapott, ami egy elég előkelő helyezés. Bár Péter szerint ez nyomába sem érhet az általa rendelt, lok lak nevű csodának. Ja, és atyaúristen majdnem elfelejtettem: ettünk krokodilt!!! A kengurú, kígyó, béka meg egyéb hülyeségek mellett még ez tűnt a legjobb választásnak az étlapról, de nem bántuk meg, elég finom volt. Kicsit a csirkére emlékeztet az íze, de annál azért karakteresebb. (A politikai korrektségnek eleget téve, megemlítjük, hogy ezeket a szerencsétleneket nem a természetben fogják, hanem farmokon tenyésztik, hogy ha megnőnek pénztárcaként és krokodilsteakként végezhessék.)

Mindent egybevetve Kambodzsa egy nagyon kellemes országnak tűnt, és jó lenne ide visszajönni. Persze a legnagyobb poént Angkorral már lelőttük, de biztos van még itt egy pár kellemes hely. A táj szép, az emberek kedvesek, a kaja isteni, és mindez megkapható egy 10 évvel ezelőtti szlovákiai nyaralás áráért.

Angkor 1.

Pénteken a szultán születésnapja alkalmából munkaszüneti nap volt. Eme dicső eseményt úgy ünnepeltük, hogy vettünk két repülőjegyet Kambodzsába, és megnéztük Angkort. Most kivételesen nem csak két főből állt a felderítőcsapat, hanem rövid vendégszereplésre befogadtuk Péter ír kollégáját, Iant is.

Reggel 7-kor indult a gépünk, és az egy óra időeltolódásnak köszönhetően a 2 órás út ellenére 8-kor landoltunk. Így tulajdonképpen egy teljes napunk volt pénteken is. Az első benyomásunk az volt, hogy i-szo-nya-to-san meleg van. Malajziában az utóbbi napokban nem volt olyan elviselhetetlen a hőség, mert nagyon gyakran borult az ég, és viszonylag kellemes dunsztosüveg meleg van. Itt viszont egy felhő sem volt az égen, úgyhogy semmi sem állította meg a kegyetlen trópusi napsugarat. Angkor mellett van egy kambodzsai léptékkel nagynak mondható város: Siem Reap, aminek a repterére érkeztünk. Innen mentünk a szállásra letenni a cuccot, aztán indultunk a templomokhoz.

Én azt hittem korábban, hogy Angkor egyenlő Angkor Wat-tal, azaz egy darab jó nagy templom. De nem. Angkor maga a terület neve, ahol ezek a khmer templomok találhatók. Itt egy körülbelül 10 km sugarú környi területen vannak viszonylag nagyobb sűrűségben elszórva templomok, de a "központtól" 40-50 kilométerre is lehet még egész méretes romokat találni. Angkor Wat ezek közül a leghíresebb, és az egyik legjobb állapotban megmaradt templom. Ez az egyetlen templom Angkorban, ami a mai napig vallásos szentélyként működik. A többi templomot elhagyták, de ezt építése óta tulajdonképpen folyamatosan használják. A nemzet jelképe és büszkesége, és még a kambodzsai zászlón is ez szerepel. Angkor nevéhez két leg is kapcsolódik: egyrészt itt található a világ legnagyobb vallási épülete (Angkor Wat), másrészt pedig fénykorában az ipari forradalom előtti városok közül ez volt a legnagyobb kiterjedésű település, aminek mérete (ha nem csal az útikönyv) akkora volt, mint mondjuk a mai Moszkváé. Ebből a nagy városból csak a templomok maradtak fenn, mert minden egyéb épületet, még a királyi palotát is, fából építettek.

Ezt az óriási területet gyalog elég reménytelen vállalkozás bejárni, de még biciklivel is baromi sok lett volna, úgyhogy béreltük egy tuk-tukot vezetőstül erre a három napra. A tuk-tukozás majdnem akkora móka volt, mint maguk a templomok, és ráadásul még nagyon olcsó is. Egy nap, úgy hogy kb. 12-14 órát ált rendelkezésünkre a jármű vezetőstül, átlagban 22 dollár volt, ami a mostani árfolyammal kb. 3500 Ft. Szóval abszolút megérte a dolog. A sofőrünk meg egyenesen tökéletes volt: iszonyatosan kedves, udvarias és előzékeny. Ha egyszer nagyon gazdag leszek, és feltétlen fel kell fogadnom egy személyi sofőrt, tuti, hogy őt fogom importálni családostul.

Nyár annyira nem számít kiemelt időszaknak itt, úgyhogy viszonylag kevés turista volt. A „viszonylag” persze elég relatív, így is elég sokan voltak, de egy idő után rájöttünk, hogy mindegyik templomban lehet szinte teljesen egyedül lenni, csak jól kell időzíteni. Általában egy megadott utat tesznek meg az emberek egy nap alatt, és mindenki ugyanabban a sorrendben. Az első állomás Bayon, ami Angkor Wat után talán a legtöbbet fényképezett és legismertebb templom. A rend kedvéért mi is itt kezdtük a napunkat másik kb. 200 emberrel együtt, és ott bójázhattunk a rengeteg turista között. Szépnek szép volt ennek ellenére is, de a hangulata semennyire nem jött át. Vasárnap viszont visszamentünk oda délután, amikor a nagy csoportok már más templomoknál vannak, és olyan volt, mintha egy teljesen másik helyre érkeztünk volna. Lehettünk összesen talán húszan a romoknál, és még így is az emberek fele szerzetes volt vagy helyi kiskölyök.

Kedvenc templomunk egy építészetileg kevésbé jelentős alkotás volt, viszont olyan hangulata van, hogy - ha épp nem kóbor arra egy turista – az ember úgy érzi, mintha most talált volna rá a dzsungel közepén. A templomot, illetve inkább a romokat, ami belőle maradt, teljesen birtokba vette a természet: falak alig állnak, hatalmas fák hatalmas gyökerei szó szerint szétbontották az épületeket, és belepték a romok tetejét.

Mára sajnos csak ennyire futotta az időmből. Az élménybeszámoló pár nap múlva folytatódik egyéb érdekességekkel, és a héten képek is kerülnek majd föl, úgyhogy lehet lélegzetvisszafojtva várni a folytatást.

Már megint majmok. De most aranyosak

Hétvégén sikerült megint kijutnunk a városból. Mondjuk szombaton mindezt nem kis küzdelem árán tettük. Kuala Lumpurban és a környékén, ellentétben a hazai viszonyokkal, inkább az a gond, hogy rengeteg autópálya van, és iszonyatosan el lehet tévedni rajtuk. És ha már eltévedtünk, kilométereket kell menni a rossz irányba, míg nem találunk egy lejáratot, hogy visszaforduljunk. Aztán persze a következő elágazásnál megint elrontjuk, és kezdődik minden előröl… Szóval a szombati napunk nagy része ezzel ment el. Mire kivergődtünk nagy nehezen a városból, utána az egyéb főutakon kavarogtunk, és olyan iszonyat isten háta mögötti helyekre jutottunk el merő véletlenségből, amerre még a maláj se jár ;).

A teljesen értelmetlenül eltöltött nap végül egész jól ért véget. Elmentünk egy olyan folyóhoz, aminek a partján rengeteg szentjánosbogár vagy mi (világító lepke?) él, és be lehet fizetni csónaktúrákra, hogy közelebbről is megnézhessük a látványosságot. Nem biztos, hogy az egy óra sorban állás megérte, de mindenesetre az a negyedórás kis csónakázás kellemes volt, és tényleg nagyon jól nézett ki. Olyanok voltak a fák, mint a feldíszített karácsonyfák, rengeteg világító kis pontocskával. Gondoltuk ott alszunk valahol a közelben, mert a van egy nemzeti park is a környéken, amit meg akartunk nézni, de nem volt hely, úgyhogy inkább hazajöttünk, és másnap visszamentünk.

Vasárnap eltévedés nélkül meglepően gyorsan visszaértünk. Elmentünk kirándulni a Kuala Selangor nemzeti parkba, ahol jó kis túraösvények voltak. Láttunk csomóféle madarat, egy jó nagy - vagy egy méteres varánuszt - meg egy majomcsordát. Ott csemegéztek az ösvényen, mi meg a múltkori esetből okulva, kicsit félve közelítettük meg őket, de ez esetben ők jobban tartottak tőlünk, mint mi tőlük, úgyhogy elugráltak az utunkból. Kint a parkolóban ennél sokkal több majommal találkoztunk, mert ugye ott vannak a kukák, és ott több emberrel = élelemforrással találkoznak (ugyanis azt tudni kell, hogy kevés maláj ember tenné be a lábát egy nemzeti parkba).

Makákókon kívül láttunk még jávai langúrokat, ami egy kevésbé elterjedt - mi több – védett faj. Kicsit ronda pofácskájuk van, de meglepően nyugodt társaság. A park után felmentünk egy dombra, ahol a világítótornyon, és egyéb romokon kívül legfőképpen a langúrok piszkálása jelentette a fő szórakozást a látogatóknak. Ahhoz képest, hogy elviekben vadak, teljesen hozzászoktak az emberek közelségéhez. Amikor jön egy újabb csoport, kiülnek az út szélére, és hagyják, hogy a turisták fogdossák, és simogassák őket, cserébe persze kapnak kekszet és egyéb olyan dolgokat, amit egy tisztességes vadon élő majomnak nem lenne szabad ennie.

Azok számára, akik már nem szeretnének több majmos történetet olvasni, megnyugtató hírünk van: péntektől hétfőig Angkorban leszünk. Feltehetően itt egyéb impulzusok is érnek majd minket, amiről beszámolhatunk. A 100% majommentességet nem tudjuk garantálni, de azért igyekszünk.