Dr. Hal

Ráleltünk a Föld egyik legtökéletesebb szimbiózisára egy közeli plázában. Hallottatok-e már olyan fürdőkről, ahol apró halacskák rágcsálják rólad le az elhalt hámréteget, így bőröd egészségesebb és szebb lesz, a halak pedig a szorgos munka gyümölcseként teletömhetik a bendőjüket? Az hogy erre még egy sikeres üzleti vállalkozás is épüljön, és a fürdő fenntartója is jól járjon, már tényleg csak hab a tortán.
A fürdőben doktorhalakat tartanak (nem azonos a Magyarországon doktorhalként ismert hallal), akik a tisztogatásra megjelent páciensről lecsipkedett bőrdarabkákkal táplálkoznak (legalábbis akkor, ha nem jutnak egyéb kényelmesebb eledelhez). Az általános szépészeti előnyeiken kívül, áldásos tevékenységük állítólag még pár bőrbetegség (pl. psoriasis és ekcéma) tüneteit is enyhíti.

Olvastam valahol egy ilyen fürdőről Törökországban, ahol kúraszerűen lehet magad a halakkal etetni, de valahogy az egész olyan utópisztikusnak tűnt, hogy nem igazán gondoltam bele, hogy ilyen tényleg létezik. Aztán szombaton éppen ebédet keresgéltünk az egyik plázában, amikor egy kirakatban megláttunk egy csomó lábat egy akváriumban, amiket apró halacskák rágcsáltak. Tegnap már nem értek rá a halak, de ma visszamentünk, és kipróbáltuk. Lehet akár külön medencét is bérelni az egész test kezelésére, vagy csak egy fél órán át a lábadat lógatni egy közös nagy vályúba. Mi az utóbbit választottuk.
Az első percekben sírtunk a röhögéstől, mert egyrészt marha hülye érzés, hogy 20-30 hal egyszerre csipkedi a lábad, másrészt nagyon csikis is. Amint betettük a lábunkat a vízbe, ők azonnal rárontottak, erre mi persze kirántottuk, és egy darabig csak így ment: ki-be, ki-be. Bár még ez sem jelentett mindig megoldást, mert volt olyan halacska, aki még a vízből is kiugrott, csak hogy haraphasson egyet a sarkamból. Aztán az első pár perc után, lenyugodtak a kedélyek, megszoktuk az érzést, és hagytuk, hogy a halak végezzék a dolgukat. Negyed órával később - akkorra már rutinos versenyzőként - boldogan vettük tudomásul, hogy minden egyes új vendég ugyanazt a sikoltozós, nyüszítős viháncolást vágja le, mint mi a legelején.
Aztán amikor letelt az időnk, kíváncsiak néztük a végeredményt, hogy milyen az, ha félszáz lelkes pedikűrös egyszerre dolgozik a lábadon. Utoljára szerintem 2 hónapos korunkban lehetett ilyen puha a talpunk, úgyhogy most igyekszünk is gyorsan kérgesre járni, hogy minél hamarabb visszamehessünk a következő kezelésre.

Távol. Kelet.

Két hét múlva kezdődik a vakáció, úgyhogy már lehet visszaszámolni. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Péternek jó sok szabadsága maradt még erre az évre, és ráadásul most örülnek is, ha kiveszi, mert addig sem kerül pénzbe a malájoknak. Én meg ugye a magam ura vagyok, korlátlan fizetés nélküli szabadsággal rendelkezem. Összesen 30 napunk van a hétvégékkel együtt, ezt kéne minél jobban eltölteni, mert nem biztos, hogy lesz még egyszer ennyi időnk egyben. Az eredeti terv szerint (legalábbis az én agyamban összeállt gondolatokban) Indonéziában portyáztunk volna egy hónapot, de Péter ebbe beletojt. „Mert ha már ilyen közel vagyunk, akkor menjünk már el, és különben is mikor lesz arra legközelebb lehetőségünk, hogy eljussunk.” Jada jada jada. Hova is?

Találóskérdés:

Mi az? Ahhoz képest, hogy azt hiszed, közel van, valójában sokkal, de sokkal messzebb (7 órát kell repülni Kuala Lumpurból!!!).
Ahhoz képest, hogy azt hiszed drága, valójában sokkal, de sokkal olcsóbb (kettőnkre - kis csúsztatással - 11000 forintba kerül a jegy).
Megoldás: Japán

Ezzel az abszurd ötlettel az egyik este állt elő. Frissiben fel is hívtuk a Malévet, hogy hűségpontokból hogyan tudnánk eljutni Kuala Lumpurból Tokióba. Kicsit éreztem a sistergő gyűlöletet a telefon túlvégén, főleg amikor még bekavartam azt is, hogy ha lehet, Tokióból inkább Balira szeretnénk utána repülni. Ez utóbbit végül inkább passzoltuk, mert jó sok pont lett volna, így maradt KL-Tokió-KL. Ez sem rossz persze. Főleg, ha belegondolunk, hogy Péter Malév pontjainak csak az egyharmadát használjuk el, és ezen túlmenően csak hihetetlen fejenkénti 5500 forintos repülőtéri illetéket kell megfizetni. Japán gazdaságos részét ezzel feltehetően egyszer s mindenkorra letudtuk, és ezentúl a gatyánkat kifizetjük majd mindenre.

Most egyelőre a szállásfoglalásoknál tartunk, és néha elég sokkoló a kép: pl. budget accomodation címszó alatt minap sikerült egy nullacsillagos fogadót találni fejenként 150 dollárért egy éjszakára. Természetesen nem foglaltuk le, inkább keresgélünk tovább, hátha lesz elfogadható helyen, elfogadható árú szoba is. Bízunk benne, hogy ott tartózkodásunk alatt nem kell majd kartonpapírból hajtogatott kalyibákban laknunk, és kóbor kutyákkal harcolni a szemétből kiguberált csirkecsontokért. Forrásaink szerint, ha szerényen és főleg ésszerűen költekezünk, a nyugat-európai áraknál maradhatunk, ami nem olcsó, de legalább már lelkileg hozzászoktunk.

Szabad jegy sajnos csak úgy volt, hogy összesen 10 napot tudunk csak ott tölteni. Nem túl sok, de az eddig megtervezett programra, ha kicsit sietősen is, de elég lesz. Ha szagot kapunk, akkor meg talán egyszer majd visszamegyünk (bár az általunk felkeresett helyek 80%-ra ezt mondjuk). Tokióban és Kiotóban, illetve ezek környékén fogunk időzni. Nagyon nagy távolságokat nem akarunk beutazni, mert ennyi idő alatt nem lenne sok értelme.
Visszajövetelünk utánra még nincs kiforrott terv. Az biztos, hogy Kuala Lumpurban nem szeretnénk sok időt tölteni. Lehetőség szerint már másnap elhúznánk valahova, csak még nem tudjuk, hogy hova. A sok indonéz sziget közül Bali tűnik a legkézenfekvőbb választásnak: közel van, megy oda közvetlen fapados, szép és nincs malária. Kacérkodunk még egyéb távolibb szigetekkel is, de azok ennél egy kicsit több szervezést igényelnének. Majd még meglátjuk, hogy lesz.

Akarsz büvárolni?

Ötévnyi győzködés után Péter beadta a derekát, és elment megszerezni a búvárvizsgáját. Ha már itt vagyunk a húsosfazék közelében, ahol igenis reális dolog, hogy az ember elutazzon pár napra egészen jó merülőhelyekre, érdemes ezt kihasználni. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért Malajzia elég nagy ország, és mi sajnos pont azon a részén vagyunk, ahol a tenger élővilága totálisan döglött, így a búvárkodás sajnos itt sem abból áll, hogy egy óra alatt elugrunk a prémium korallzátonyokhoz. A legközelebbi említésre méltó zátony 5 óra kocsiútra van innen. Kuala Lumpur a félsziget nyugati partjához, a Szumátra és a Maláj-félsziget között elhelyezkedő Melacca-szoroshoz van közel. Mivel ez a világ egyik legforgalmasabb tengeri hajózási útvonala, ennek megfelelően eléggé szennyezett a víz, ráadásul a partvonal is szinte végig tök mocsaras, és a korallzátonyoknak eszükbe sem jut ilyen helyen kialakulni. Jó strandokat és zátonyokat a félsziget túloldalán, a keleti parton, vagy még ezeknél is jobbakat Borneón lehet találni, de ezek sajnos egy hétvégi kiruccanásban nem férnek bele. Borneó viszont most ismét felkerült a kívánságlistánkra, mert ott állítólag van egy pár olyan merülőhely, aminek hallatán még a sokat látott búvárok is elmorzsolnak egy pár könnycseppet.

Péter a búvárvizsga elméleti részét gyorsan letudta interneten, aztán múlt hétvégén 3 óra alatt lezavarták az úszómedencei gyakorlatokat. A sikeres vizsgához hátra volt még 4 tengeri merülés, amit ezen a hétvégén Tioman-szigeten fejeztek be. Ahhoz képest, hogy nekem annak idején 5x3 óra volt az elmélet 2x3 óra az úszómedencei gyakorlat, és két teljes napot töltöttem a varázslatos Dorogi-tó partján és vízében, ez egy kicsit soványkának tűnt. A magyar tanfolyamhoz képest ez nagyon gyorsan ment, és egy kicsit talán el is bagatellizálták a dolgot a malájok. Gondolom, a magyarok onnan közelítik meg a dolgot, hogy jól meg kell tanulni az alapokat, mert úgysincs esélyed sokat gyakorolni élesben, a malájok meg onnan, hogy kicsit azért tudd az elméletet, de utána úgyis rendszeresen búvárkodsz, és majd a gyakorlat meghozza a tudást.

Péntek délután indultunk Tiomanra: 5 órás autóút eleje izgalmakban nagyon nem bővelkedett, a vége viszont annál inkább. Az autópályát elhagyva utolsó 100 km-t egy erdei úton tettük meg tök sötétben. Az autónk világítása valami teljesen elcseszett megoldás, úgyhogy alig lehet valamit látni vele, az út meg persze tele volt kátyúkkal, békákkal és kóbor kutyákkal. Ezt még tetézte az a vicces jelenség, hogy itt az autó szélvédője kívülről párásodik, mert a kocsi belsejében hidegebb, mint kint. Viszont, ha lehúztuk az ablakot, hogy bejöjjön a meleg, akkor meg bejött a pára is, és belül ült ki a szélvédőre. Remekül elszórakoztunk az ablakok, a légkondi különböző állásai és a fúvókák állítgatásával, de a végeredményen nem sokat sikerült javítani. Inkább csak araszoltunk a cél felé, bár ilyen kiváló látási viszonyok mellett még a 40-50 km/órás sebesség is eszeveszett száguldozásnak tűnt. A hangulathoz hozzátartozott még az is, hogy ez egy teljesen elhagyatott út volt , ami egy erdőn vágott keresztül, és az egész helynek olyan hangulata volt, hogy nem csodálkoztunk volna, ha hirtelen előbukkan a bozótból az erdei rém egy motoros fűrésszel a kezében.

A szigetre csak másnap kompoltunk át, és hiába olvastunk róla csupa jót, meg kellett állapítanunk, hogy az ártatlan utazók félrevezetésére szakosodott média áldozataivá váltunk. Ha egy trópusi szigetre érkezel, akkor a filmekből és magazinokból jól ismert trópusi paradicsomra számítasz, ahol mindig süt a nap, kristálytiszta a víz, temérdek színes halrajt látsz a víz alatt, és a vakítóan fehér homokos part fölé itt-ott pálmafák tornyosulnak stb.stb.stb. Na most ha akarom, itt is lehet ilyen fényképeket készíteni, hogy az otthoniakat megegye a penész, de ha az egész szigetet nézem, akkor teljesen más az ember benyomása. Az élővilág biztos szép lehet a sziget egyéb pontjain, de ahol mi voltunk nem igazán lehetett belőle bármit is látni a sok építkezéstől és szeméttől. Azt olvastuk, hogy nagyon fel akarják futtatni ezt a helyet, de ebből inkább csak azt tűnt fel, hogy mindenütt építkeznek, de szemmel láthatóan semmit sem fejeznek be. Persze lehet, hogy csak mi mentünk rossz helyre, és ezen kívül csak gyönyörű érintetlen természettel lehet ott találkozni, de nem ért minket semmiféle olyan benyomás, ami alapján még egy esélyt szeretnénk annak adni, hogy van élet a vasbeton oszlopokon túl is.
Mindenesetre azért, ha már az embernek szívni kell a búvárvizsgájával, akkor azt inkább a Dél-kínai-tengerben tegye, mint a Dorogi-tóban. Ahhoz képest feltétlen szebb volt a látvány. Bár nem találkoztunk a Spektrum tévében látott halrajokkal, de azért így is láttunk sokféle szép színes halat, teknőst és még ráját is.

Rafflesia nyomában

Kicsit elmaradtam az írással az utóbbi időben, mondjuk ez talán annak is köszönhető, hogy most annyira nem dübörög az életünk. A hétköznapok általában viszonylag eseménytelenül telnek: munka, intézkedés, ez-az, aztán este elmegyünk vacsorázni, és próbáljuk kisakkozni, hogy a melyik az a kajálda, ahol még nem ettünk (már nem sok ilyen van a közelben) vagy nem kötődik hozzá kellemetlen élményünk (sajnos ez a lista is egyre rövidebb). Nálam mégy mindig a thai kifőzde van a toppon, de nem lehet azt sem a végtelenségig enni, mert nagyon unalmas lesz egy idő után.

Előző hétvégén elmentünk északra egy erdőbe, ahol van rafflesia. Erről a növényről azt kell tudni – azon kívül, hogy a világ legnagyobb virága -, hogy csak 2-3 napig virágzik, így érdemes előtte a parkokban érdeklődni, hogy van-e éppen virág, mert különben könnyen meglehet, hogy potyára megy el az ember. Mi előző nap felhívtuk a parkőrt, hogy van-e virág, azt mondták, hogy van. Másnap autóba pattantunk, 200 km levezettünk, vezetőt béreltünk, 1 órát hegyet másztunk (ami ebben a hőségben meg páratartalomban eléggé más élmény, mint a Hármashatár-hegyen felfelé caplatni), és amikor levegő után kapkodva, izzadtságtól csatakosan felértünk a hegy tetejére a virághoz, megállapítottuk, hogy ez bizony csak holnap fog kinyílni. Mindenesetre kinyílt állapoton kívül nagyjából láttunk az összes stádiumot, amiben csak egy rafflesia lehet: az egész kis alma méretű rügytől kezdve a nagy káposztákig, félig kinyíltak, félig elszáradtak és teljesen elszáradtak. Tehát igen. Láttuk rafflesiát. De sajnos nem tudjuk, hogy hogy néz ki, mert nem virágzott. Grrrrrrr!!!!

(Továbbá a fenti képet sem mi készítettük. Grrrrrrr!!!!2)

Mindenesetre azt leszámítva, hogy egy napot utaztunk azért, hogy elmondhassuk, hogy még mindig nem láttunk virágzó rafflesiát, egész jól elvoltunk. Láttunk gyönyörű nagy pillangókat, voltunk egy orang asli faluban (ők az igazi bennszülöttek, akik általában isten háta mögötti kezdetleges falvakban laknak), és találkoztunk egy igazi gut karakterrel. Egy osztrák fickóval, aki 9 éve él itt a hegyekben, és virágtermesztésből él. Ő vitt minket a terepjáróján a hegyig, és közben bevezetett minket a maláj belpolitika rejtelmeibe. Erről és egyéb helyi érdekességekről majd egy későbbi bejegyzésben beszámolunk.

Angkor 2.

Van egy kis időm megint, úgyhogy folytatom a mesedélutánt az angkori hétvégénkről. A templomokról már az előző beszámolóban eleget írtam, most jöjjenek inkább az "Egyéb" kategórába sorolható élményeink.

A templomok látogatásának élményéhez sajnos teljesen hozzátartozik annak a pár száz 4-8 éves gyereknek rohama, akik a templomokból kijövet/ bemenet egymást túlordibálva próbálják eladni portékájukat. Hiába mondod, hogy nincs szükséged képeslapra, pólóra, kézzel faragott furulyára, fonott karkötőre és még ki tudja mi minden másra, ők perceken keresztül akkor is követnek, és kántálják a mondókájukat. Alapvető gond ugye az, hogy még ha vennénk is valamit az egyiktől, akkor abban a másodpercben megjelenne még 20 másik gyerek követelve, hogy tőle is vegyünk valamit. Némelyikért tényleg megszakadt a szívem, de ha adunk nekik, akkor csak támogatjuk azt a folyamatot, hogy a szülők a 6 éves gyereket iskola helyett inkább koldulni küldjék. Egy kivételt azért tettünk. Egy kislány megtámadott minket, hogy vegyünk tőle képeslapot, és elkezdte különböző nyelveken számolgatni, hogy egy csomagban hány képeslap van. Saját bevallása szerint 6 nyelven tud tízig elszámolni, de aztán, amikor megmondtuk neki, hogy honnan jöttünk, másodpercnyi gondolkodás nélkül elszámolt tízig írül és magyarul. Pedig ezek ketten legkevésbé sem indulhatnak a világnyelv kategóriában. Ezek után bőven megérdemelte az 1-1 dollárt.

Még egy kiemelkedő remek élményünk van Kambodzsával kapcsolatban: a kaja. Iszonyatosan finomakat ettünk, és azért az is hozzátartozik az élményhez, hogy pofátlanul olcsón. Nem tudom mi a baj a malájokkal?! Úgy tűnik, a környéken ugyanazokból az alapanyagokból csak ők nem tudnak jókat főzni. Azt sem értjük továbbá, hogy a kambodzsai konyha miért nem tör nemzetközi babérokra. Igazán rászolgálna. Még egy nyomi khmer szakácskönyvet sem találtam az itteni könyvesboltban, pedig roskadoznak a polcok a környező országok konyhaművészeti remekeit összefoglaló kiadványoktól. Legfinomabb az amok nevű currys kókuszos ételük volt. Többféle hússal készül, én a csirkéset próbáltam, és 5-ből 4,5-ös értékelést kapott, ami egy elég előkelő helyezés. Bár Péter szerint ez nyomába sem érhet az általa rendelt, lok lak nevű csodának. Ja, és atyaúristen majdnem elfelejtettem: ettünk krokodilt!!! A kengurú, kígyó, béka meg egyéb hülyeségek mellett még ez tűnt a legjobb választásnak az étlapról, de nem bántuk meg, elég finom volt. Kicsit a csirkére emlékeztet az íze, de annál azért karakteresebb. (A politikai korrektségnek eleget téve, megemlítjük, hogy ezeket a szerencsétleneket nem a természetben fogják, hanem farmokon tenyésztik, hogy ha megnőnek pénztárcaként és krokodilsteakként végezhessék.)

Mindent egybevetve Kambodzsa egy nagyon kellemes országnak tűnt, és jó lenne ide visszajönni. Persze a legnagyobb poént Angkorral már lelőttük, de biztos van még itt egy pár kellemes hely. A táj szép, az emberek kedvesek, a kaja isteni, és mindez megkapható egy 10 évvel ezelőtti szlovákiai nyaralás áráért.