Borneó esőben, sárban

Na, hát múlt héten megvolt a nagy borneói kaland, csak nem egészen úgy, ahogy terveztük. Az idő sajnos egy kicsit betett nekünk. Megtanultuk a leckét: esős évszakban nem kell esőerdőbe menni. Bár inkább csak nem voltuk szerencsések, ha egy nappal később megyünk, akkor már 300 milliméterrel kevesebb eső hullik a nyakunkba. Csütörtök-péntek Kuala Lumpurban végig esett, úgyhogy nagyon izgultunk, hogy Borneón ne ilyen idő legyen. Hát nem ilyen volt. Sokkal rosszabb. :)

Kicsit több mint 3 óra volt a repülőút, mert a hely ahova mentünk az pont a sziget túloldalán van. Sandakan városban szálltunk le (valakinek ismerős a név?), és attól nem messze az ígéretes nevű Sepilok Jungle Resort-ban szálltunk meg egy éjszakára, aminek a reklámanyaga szerint gibbonok és a trópusi madarak hívó szavára ébredhetnek a vendégek. A dzsungel hangjait aznap este sajnos elnyomta 2 busznyi kínai turista, akik éjfélig karaokeztak, és reggel 8-kor már újra kezdték az éneklést. A szállás egyetlen előnye az volt, hogy maláj Borneó egyik legnagyobb látványosságától a sepiloki orángután rehabilitációs központtól kb. 500 méterre volt, úgyhogy reggeli után gyorsan mentünk is oda a 10 órai etetésre.

Egy kicsit csalódás volt, mert azt hittem, hogy úgy fog kinézni a központ, hogy sétálunk az erdei ösvényeken, és felettünk ugrálnak majd az orángutánok ágról-ágra. Sajnos a környezetvédelem más szabályok szerint működik, így az emberek csak egy kis részét láthatják az erdőnek, és ott is jól elkerítve, hogy ne legyen túl sok kapcsolat ember és állat között. Azért, hogy a turisták se menjenek üres kézzel haza, egy tisztáson készítettek egy kilátót, ahonnan tátott szájjal lehet nézni, ahogy az orángutánok összegyűlnek etetésre. A majmok nagy része egyébként már teljesen önellátó az erdőben, inkább csak csemegézni jönnek.

Először jól megijedtünk, mert 10 után pár perccel értünk oda, és már nagy tömegben jöttek vissza japán turisták. Csodálkoztunk is, hogy ilyen rövid az etetés, de aztán láttuk, hogy még nagyban tart, csak a japánok már ellőtték a kötelező fényképeket, és onnantól már gondolom nem volt annyira érdekes a program. Végül is nem azért kell utazni, hogy lássunk, hanem hogy legyen róla fénykép. Az orángutánok mellett volt még egy nagy csapat opportunista makákó, akik próbálták ellopni az orángutánok kajáját, majd amikor az orángutánok jóllaktak, ők ott maradtak csemegézni a maradékból. Mi jó sokáig maradtunk fényképezni meg nézelődni, megnéztünk egy filmet, hogy hogyan fogják be a kis árva majmokat, és hogy nevelik fel őket, aztán vártunk a buszra, hogy felszedjenek minket és elvigyenek a dzsungeltáborba, ahol 3 napot töltöttünk.

A tábor egyébként eléggé híres hátizsákos turista körökben. A Lonely Planet egekig magasztalta, innen vettük mi is az ötletet. Itt lehet megnézni a helyet: www.uncletan.com. Annak ellenére, hogy most teljesen holtszezon van az esők miatt így is elég sokan mentünk a három napos túrára. Tizennégyen voltunk a szombati turnusban, és a várakozással ellentétben azért nem volt teljesen angolszász fölény: volt 3 angol, 1 dél-afrikai, 1 namíbiai, 2 francia, 1 argentin, 1 mexikói, 3 kínai (ezen nagyon meglepődtünk, hogy kínaiak ilyen nomád túrára vállalkoznak) meg mi ketten. Előttünk eddig csak egy magyar vendégük volt.

A tábor alatt tényleg igazi tábort kell érteni: pár bungaló a dzsungel közepén távol mindentől, csak a folyón motorcsónakkal lehet megközelíteni. Annak ellenére, hogy ide már nem igazán jutottak el a technika vívmányai, egész kulturáltan megoldották az elszállásolásunkat. Kis cölöpökön álló hat személyes bungalókban laktunk, aminek ajtaja meg ablaka csak egy rács volt, az is csak azért, hogy a nagyobb állatok ne tudjanak bemászni. Az alvás kicsit kényelmetlen volt, mert a nagy páratartalom miatt a matracok is elég dohosok voltak. Ami meg teljesen megdöbbentő volt, az az, hogy milyen hangos az erdő! Este úgy rázendítettek a kabócák, békák és egyéb nagyhangú erdőlakók, hogy csak füldugóval tudtunk aludni. Áram este 7-től éjfélig volt. Vizet a folyóból szivattyúzták, úgyhogy azzal lehetett volna csak fürdeni, ha lett volna fürdőszoba. Az nem volt, így a kinti csapoknál lehetett mosakodni. A wc-ben a kis-kübliben-esővízzel-leöblítős technológiát alkalmazták guggolós kivitelezésű kissé minimalista szaniterekkel. De igazán ezek nem jelentettek problémát.

A gond egyedül az eső volt. Két okból is: először is azért, mert első nap annyit esett az eső, hogy a gumicsizma meg a térdig érő esőkabát ellenére csurom vizes lett mindenünk, úgyhogy utána már csak a nagyon vizes és kevésbé vizes ruhákat tudtuk cserélgetni. A levegő pedig annyira párás volt, hogy semmi nem száradt meg. A második, még nagyobb gond - ami ha nem lett volna, talán az első fölött is szemet hunyunk - az volt, hogy a nagy esők miatt nem sok állatot láttunk. Ezen a részen, az embernek nem kell nagyon szerencsésnek lennie ahhoz, hogy lásson orángutánokat, krokodilokat, rengeteg madarat és majmot, tavasszal meg még elefántokat is. Mi viszonylag sok majmot meg madarat láttunk, de inkább csak nagyon messziről, és jó néhány óriási százlábút, pillangót és párzó békát egészen közelről. Igazi nagy élményt nekem inkább az a két több mint egy méteres varánusz jelentette, akik társalgó környéki pocsolyákba jártak vadászni meg a vaddisznók, akik pár óránként beugrottak egy kicsit dagonyázni.

A program hajnali, délutáni és esti motorcsónakos vadlesekből és dzsungelben tett kirándulásokból állt. Amikor megérkeztünk, egy kicsit elgondolkodtunk, hogy fogunk tudni a sportcipőnkben kirándulni a jó esetben csak bokáig érő sárban. Szerencsére lehetett gumicsizmát bérelni, és hamar rájöttünk, hogy ez az egyik leghasznosabb ruhadarab a világon. Ezzel már mi is mosolyogva tapicskoltunk a sártócsákban. Péter mondjuk egy kicsit megszenvedett vele, mert a legnagyobb méret kb. 4 számmal kisebb volt az ő lábánál, de kénytelen volt beleerőltetnie magát, mert gumicsizma nélkül esélye nem lett volna a túlélésre. Mondjuk azért voltak így is olyan helyek, ahova még a majdnem térdig érő gumicsizma sem volt elég. Utolsó este elindultunk egy éjszakai kirándulásra a mocsárba, békákat meg tarantulákat nézni. Ide már combközépig érő domina gumicsizma kellett volna, hogy ne legyünk csurom vizesek. Nekünk ilyen nem volt, úgyhogy csirke módjára megfutamodtunk, hogy mentsük a maradék közepesen száraz nadrágunkat. Így a tarantulák és a mocsári manók kimaradtak a programunkból. A motorcsónakos túrák érdekesek voltak, de ha az ember olyan várakozásokkal érkezik Borneóra, hogy kerülgetnie kell majd az egzotikusabbnál egzotikusabb állatokat, akkor nem lehet kiszúrni a szemét pár 100 méterre lévő majommal. Mindent egybevetve azért persze láttunk nagyon érdekes dolgokat, de lehet, hogy emiatt nem kellett volna ilyen messzire elutazni.

Programok között üres óráinkat a társalgóban töltöttük a többiekkel beszélgetve. Egész jó kis társaság volt, és jó volt egy kicsit szocializálódni. Kicsit most hiányoznak is az emberek, hogy egyik nap még hajnaltól késő estig együtt vagyunk a Piton őrs gyűlésein, aztán mindenki szerte-szét széled a világban. Legfőbb téma általában az volt, hogy ki hova utazott, mit látott, hova megy tovább. Szerintem azért nekünk se kell nagyon szégyenkezni, de nem vagyunk sehol sem egyes útitársainkhoz képest. :) Az angolok 15 hónapot utazgatnak: pár hónap Ázsia aztán Ausztrália utazás/munka felváltva. A dél-amerikaiaknak ez volt az utolsó állomásuk, előtte 6 hónapon át utaztak keresztül-kasul Ázsián, a franciák ugyan Malajziában élnek, de ők is egy csomó országban voltak már a környéken, most éppen 3 hétre mentek a Fülöp-szigetekre, a namíb gyerek ugyan nem mesélt semmi különleges utazó élményt, de ő meg otthon szafarikat vezet :))) (….meg repülőt. Mer' otthon Namíbban minden messze van kocsival. Ja, az más!) Szóval jó érdekes történeket hallottunk, minket meg egy kicsit evett a sárga irigység. De azért nem nagyon, mert alapvetően nekünk is nagyon jó.